A belgrádi erőd (), más néven: Belgrádi vár vagy Kalemegdan, történelmi magyar nevén Nándorfehérvári vár) egy összetett erődítményrendszer, amely a régi fellegvárból (Felső- és Alsóváros), valamint a Kalemegdan parkból (Nagy- és Kis-Kalemegdan) áll a Száva és a Duna összefolyásánál, a mai Szerbia fővárosában, Belgrádban, amelynek egyben a névadója is. A Kalemegdan park jelenlegi neve két török szóból származik: kale (erőd) és meydan (mező), ami szó szerint „erődmezőt” jelent. A Belgrád Stari Grad kerületében található erőd a város sajátos történelmi magját alkotja, a főváros kulturális örökségének egyik legfontosabb képviselőjeként eredetileg közvetlenül a második világháború után helyezték védelem alá, ez az első a Szerbiában hivatalosan nyilvántartásba vett kulturális műemlékek közül. Az erődöt 1979-ben Kiemelkedő Jelentőségű Kulturális Műemlékké nyilvánították, és a Szerb Köztársaság védelme alatt áll. Ez Belgrád leglátogatottabb turisztikai látványossága; mivel a belépés ingyenes, a becslések szerint a látogatók teljes száma (külföldi és belföldi turisták, valamint belgrádi polgárok) évente meghaladja a 2 millió főt. Bár több magyar vonatkozása is volt a hosszú történelme során, kiemelkedik közülük az 1456-os nándorfehérvári diadal.
Fekvése A belvárosban elhelyezkedő belgrádi erőd a Šumadija geológiai vonulat 125,5 méter magas véggerincén helyezkedik el. A homokpad legalább a város Tašmajdan nevű részétől húzódik, és a miocén korból, az ősi Pannon-tenger legrégebbi szakaszaiból származik. A sziklaszerű gerinc a Nagy Hadiszigetre (szerbül: Veliko ratno ostrvo) és a Száva dunai torkolatára néz, és Belgrád egyik legszebb természetes kilátóját alkotja. Maga az erőd Dorćol (észak és északkelet), Stari Grad (kelet) és Kosančićev Venac (dél) negyedekkel határos. Három utca határolja: a Vojvoda Bojović körút, a Tadeuša Košćuška utca és a Pariska utca, valamint a folyóparton futó vasútvonal.
Története
Ókor A belgrádi erőd Belgrád városi területének magja és legrégebbi része. Évszázadokon át a város lakossága kizárólag az erőd falain belül összpontosult, így az erőd története a legújabb időkig magának Belgrádnak a történetét tükrözi. A várost először akkor említik, amikor a Kr. e. 3. században a kelta szkordiszkusz törzs „Singidunum” néven megalapította, miután legyőzték a korábban az erőd területén és környékén élő trák és dák törzseket. A városerődöt később a rómaiak hódították meg, továbbra is Singidunum néven volt ismert, és a „katonai határvidék” (limes) részévé vált, ahol a Római Birodalom a „barbár” Közép-Európával határos volt. Singidunumot a római Legio IV Flavia védte, amely megerősített tábort épített a Duna és a Száva összefolyásánál lévő dombon. A Kr. u. 378 és 441 közötti időszakban a római tábort a gótok és a hunok betörései során ismételten elpusztították. Az egyik legenda szerint Attila sírja a Száva és a Duna összefolyásánál található. 476-ban Belgrád ismét birodalmak közötti határrá vált: a Nyugatrómai Birodalom, a Keletrómai Birodalom, valamint az északi szláv-avar állam közé ékelődött be.
A kelta erődítmény primitív építmény volt, amely a Terazije-gerinc tetején, a Száva Duna-torkolata felett helyezkedett el, ott, ahol az erőd ma is áll. A kelták az erőd körül kis, nyitott és megerősített településeken, úgynevezett oppidumokban éltek. Mivel nem tudni biztosan, hol állt a kelta erőd, így egyes történészek szerint közelebb lehetett a karaburmai és rospi ćuprijai nekropoliszokhoz. A kelta települések a La Tène-kultúrához tartoztak.
Az eredeti katonai tábort valószínűleg a Legio VIII Augusta katonái foglalták el Kr. u. 46 és 69 között. A korai Singidunum a Legio IV Flavia Felix érkezésével érte el fénykorát, amelyet Kr. u. 86-ban helyeztek át a városba, és az 5. század közepéig ott állomásozott. A IV. legio jelenléte tette szükségessé egy négyzet alaprajzú castrum (erődítmény) építését, amely a mai erőd Felsővárosát foglalta el. Az építkezés a Kr. u. 2. század fordulóján kezdődött, mivel a 100-as évek elejétől a Legio IV Flavia Felix végleg Singidunumban állomásozott. Kezdetben az erődöt földsáncok és fa palánkok alkották, de röviddel ezután kővel erősítették meg, így ez lett Belgrád történetének első kőerődítménye. A maradványok ma az akropolisz északkeleti sarka közelében láthatók. A légió egy pontonhidat is épített a Száván, amely összekötötte Singidunumot Taurunummal.
A téglalap alakú castrum a mai Felsőváros és a Kalemegdan park területét foglalta magában. A castrum magas falakkal rendelkezett, amelyeket fehér tašmajdani mészkőből építettek, és 16-20 hektáros területen terült el egy szabálytalan téglalapot (körülbelül 570 x 330 méter) formázva.
Középkor I. Justinianus bizánci császár 535 körül újjáépítette a várat. A következő évszázadokban az erődítmény folyamatos pusztításokat szenvedett el az avar ostromok során. A szlávok (szerbek) és avarok „államszövetsége” Belgrádtól északra helyezkedett el; a szerbek és más szláv törzsek végül a 7. század elején telepedtek le a belgrádi térségben, valamint a Belgrádtól nyugatra és délre fekvő régiókban. A Belgrád (szerbül Beograd) nevet, amely nemcsak szerbül, hanem a legtöbb szláv nyelven „fehér várost” vagy „fehér várat” jelent, először a bolgárok említették Kr. u. 878-ban. Az erőd folyamatosan gazdát cserélt: három évszázadon át az első dunai bolgár birodalomhoz tartozott, majd a bizánciakhoz, utána pedig ismét a bolgárokhoz. Az erőd a 12. századig bizánci végvár maradt, amikor is az újonnan felemelkedő szerb állam kezére került. A Szerb Királyság, majd később a Szerb Birodalom Magyarországgal határos végvára lett. Salamon király Géza és László hercegek segítségével 1071-ben foglalta el a várat, amely ekkor került története során először magyar kézbe, így ténylegesen a Magyar Királyság része maradt, kivéve az 1282–1319 közötti időszakot.
Miután a szerb állam az 1389-es rigómezei csatát követően összeomlott, Lazarevics István despota 1402-ben Belgrádot választotta fővárosának, amelyet Luxemburgi Zsigmond adományozott neki. Jelentős munkálatokat végeztek a védműveken, amelyek egy nagy, virágzó várost vettek körül. A Duna partján fekvő Alsóváros volt a fő városi központ egy újonnan épült ortodox katedrálissal. A Felsőváros a várával a szárazföld felől védte a várost. Belgrád fontos kereskedelmi és kulturális központtá válva jelentős bevándorlási célponttá alakult; a telepesek Szerbia más részeiről, Ragusából (Dubrovnik), Bulgáriából, Magyarországról, a Német-római Birodalomból, Itáliából és Velencéből érkeztek. A lakosság virágzásnak indult, így az erőd alsóvárosát, amely a város legforgalmasabb része volt, jelentősen ki kellett bővíteni.
Belgrád majdnem egy évszázadig szerb kézen maradt. A despota 1427-ben bekövetkezett halála után vissza kellett adni Magyarországnak. Már 1440-ben megkísérelték a törökök elfoglalni a kulcsfontosságú végvárat, ám ez nem járt sikerrel. II. Mehmed oszmán szultán 1456-os kísérletét az erőd meghódítására Hunyadi János és a várat védő Szilágyi Mihály hiúsította meg (nándorfehérvári diadal), megmentve ezzel Magyarországot az oszmán uralomtól 70 évre.
Kora újkor 1521. augusztus 29-én , 132 évvel a rigómezei csata után, az erődöt meghódították a törökök, és (rövid osztrák és szerb megszállási időszakokat leszámítva) az Oszmán Birodalom uralma alatt maradt egészen 1867-ig, amikor a törökök végleg kivonultak Belgrádból és Szerbiából. Az osztrák uralom rövid időszaka alatt (1718–1738) az erődöt nagyrészt újjáépítették és korszerűsítették. A török korban tanúja volt a 17. századi nagy szerb kivándorlásnak és a 19. századi két szerb felkelésnek.
Buda 1686-os visszafoglalását követően megindult a törökök kiszorítása Magyarországról. Az 1688-as hadjárat célja már kifejezetten Nándorfehérvár visszavétele volt. II. Miksa Emánuel bajor választófejedelem 6000 katonából álló seregével július 28-án Péterváradon csatlakozott Aeneas Caprara és Antonio Caraffa tábornokok ausztriai, sváb, szász, frank, felső-rajnavidéki, magyar és horvát egységeihez, így mintegy 35 000 fős haderővel indultak Nándorfehérvár alá. Augusztus 9-én a Thököly Imre vezette török egységek ellenében átkeltek a Száván és elzárták a városból dél felé kivezető utat (mivel azt szárazföldön csak délről lehetett megközelíteni), majd elkezdték felállítani az ütegállásokat illetve kiépíteni a tábort védő cirkumvallációt. Az ostromlókat Bádeni Lajos fedezte, aki egységével önálló hadműveleteket folytatott a térségben és szeptember 5-én a boszniai Derventa mellett szétverte a vár felmentésére indult boszniai pasa seregét. A tüzérség Friedrich von Corfey ezredes irányítása alatt augusztus 14-én kezdte el lőni a várat és a várost ágyúkkal és mozsarakkal. Augusztus 27-re sikerült ledönteni a Felsőváros délkeleti sarokbástyájának falát, majd jókora rés keletkezett a déli falszakaszon. Szeptember 5-én éjjel sikeresen felrobbantották a falszakaszok ledöntésére szánt aknákat úgy, hogy a törmelék részben feltöltötte a 8 m széles és 5 m mély árkot. Ezért a választófejedelem szeptember 6-án hajnali 4 órai kezdettel megindította a rohamot. A védők olyan heves ellenállást tanúsítottak, hogy a császáriak mintegy hatórás harc után hátrálni kezdtek. Miksa Emánuel ezért kivont karddal előrelovagolva avatkozott a küzdelembe és személyesen, nemsokára nyílvessző által sebesítve vezette katonáit a rések ellen. Ennek eredményeképpen előbb a város, majd a vár is elesett: Ibrahim pasa kitűzette a fehér zászlót, majd később feltétel nélküli megadás jeléül földre is borult Miksa Emánuel előtt. A választófejedelem ostromnaplója szerint az előkészítő ostromműveletekben 600 fő esett el és 934 fő vált harcképtelenné, míg a rohamban 298 fő esett el és 954 fő sebesült meg. A siker hatására a törökök harc nélkül adták fel Szendrő és Galambóc várait.
Az egy évvel korábban kinevezett Köprülü Musztafa 1690. október 1-én zárta körül Nándorfehérvárt mintegy 40 000 főnyi gyalogsággal és 20 000 fős lovassággal, és azonnal elkezdték az ostromárkok ásását illetve az aknák fúrását. A várat mintegy 5000 főnyi császári katona védte Ferdinand Aspremont altábornagy vezetésével. Bár a védők a török több támadását is visszaverték, az altábornagy reménytelennek ítélte a helyzetüket és levélben engedélyt kért a vár feladására. Bécsben alkalmatlannak ítélték a parancsnoki tisztségre, ezért felváltására Charles Eugène de Croÿ herceg táborszernagyot küldték. A vár és a védők helyzetét az pecsételte meg, hogy október 8-án a parancsnokság átadása alatt bombatalálat érte a lőporraktárat, ami egy hatalmas robbanást eredményezett. Aspremont szavaival: „Jeruzsálem pusztulása semmi Nándorfehérváréhoz képest.” A védőrség nagy része meghalt vagy harcképtelenné lett a robbanásban. Aspremont és Croÿ 300-400 emberükkel kénytelenek voltak elmenekülni. A nagyvezír a vár elfoglalása után rögtön annak megerősítéséhez látott, 8000 fős helyőrséggel, 150 ágyúval látta el, és ezzel befejezettnek tekintette a hadjáratot. Bár a vereség akár Bécs ostromát is lehetővé tette volna, a nagyvezír nem nyomult előre a védtelenné vált területen.