bélyeg|Francesco Petrarca (1304–1374), akinek humanista antikvitásképe fontos szerepet játszott a „sötét” középkor képzetének kialakulásában. Andrea del Castagno freskója, fára átvive, 15. század közepe.
A sötét középkor a történetírásban és a köznyelvben használt kifejezés, amely a modern történettudományban többnyire vitatott vagy kerülendő, a köznyelvben azonban továbbra is elterjedt. Elsősorban a kora középkorra, régebbi vagy köznyelvi használatban olykor az egész középkorra is alkalmazták. A fogalom a Nyugatrómai Birodalom felbomlása utáni nyugat-európai évszázadokat a klasszikus ókorhoz és a reneszánszhoz képest hanyatlásként, forráshiányos időszakként vagy kulturális „sötétségként” ábrázolta. Nem azonos a tágabb jelentésű „sötét kor” kifejezéssel, amely más forráshiányosnak vagy kevéssé ismertnek tekintett történeti korszakokra is vonatkozhat.
A modern történettudomány a kifejezést általában kerüli, mert értékítéletet sugall, és leegyszerűsíti a kora középkor társadalmi, politikai, vallási és kulturális változásait. Szűkebb, kevésbé pejoratív értelemben olykor a fennmaradt írott források viszonylagos hiányára utal, de ebben az értelemben is félrevezető lehet, mivel a régészet, a művészettörténet, a nyelvészet és az anyagi kultúra kutatása sok olyan jelenséget tett vizsgálhatóvá, amelyről kevés narratív írott forrás maradt fenn.
A kifejezés historiográfiai jelentősége főként abban áll, hogy megmutatja, miként változott a középkor megítélése a humanista, reformációs, felvilágosodás kori, romantikus és modern történetírói hagyományokban.
A fogalom jelentése A „sötét középkor” kifejezésben a „sötét” szó többféle jelentést hordozhat. A régebbi, pejoratív használatban a tudatlanság, a kulturális hanyatlás, a vallási tekintély túlsúlya vagy a gazdasági visszaesés képzete kapcsolódott hozzá. Ebben az értelmezésben a középkor a „fényesnek” tekintett antikvitás és reneszánsz közé ékelődő, alacsonyabb rendű korszaknak tűnt. A modern szakirodalomban ez az értelmezés problematikusnak számít, mert a középkort egyetlen negatív fejlődéstörténeti sémába illeszti.
A kifejezés másik, szűkebb forrástani jelentése nem erkölcsi vagy kulturális ítéletre, hanem a forrásadottságokra utal. Ebben az értelemben egy korszak azért „sötét”, mert kevés fennmaradt írott forrás áll rendelkezésre róla, különösen krónika, oklevél, levél vagy történeti elbeszélés. Ez a használat szűkebb és kevésbé értékelő jellegű, de önmagában ez sem azonos a történeti valósággal: a források hiánya nem jelenti szükségképpen a társadalmi vagy kulturális élet hiányát.
A fogalom földrajzi értelemben is korlátozott. Leggyakrabban a Nyugatrómai Birodalom egykori nyugati területeire, különösen Itáliára, Galliára, Britanniára és a latin keresztény Nyugatra vonatkoztatták. Nem alkalmazható változtatás nélkül Bizáncra, az iszlám világra vagy a közép- és kelet-európai térségek eltérő fejlődési útjaira, mert a fogalom eredeti történeti háttere elsősorban a latin nyugati középkorképből származik. A „késő ókor” és a „kora középkor” megjelölések részben azért terjedtek el, mert kevésbé előfeltevéses módon írják le a római világ átalakulását és az új politikai, vallási és társadalmi formák kialakulását.
A „sötét középkor” kifejezés ezért nemcsak időrendi, hanem szemléleti kérdés is. Ha szűkebb értelemben a kora középkor forráshiányosabb nyugat-európai szakaszaira utal, akkor forrástani megjelölésként értelmezhető. Ha viszont az egész középkor kulturális vagy szellemi minősítésére szolgál, akkor a modern történetírás többnyire elutasítja, mert a korszak sokféleségét egyetlen negatív toposzra szűkíti.
Eredete Petrarca és a humanista történetszemlélet A „sötét középkor” fogalmi előtörténete a reneszánsz humanista történetszemlélethez kapcsolódik. Francesco Petrarca a görög–római, mindenekelőtt a latin antikvitást tekintette a műveltség klasszikus mintájának, és saját korát, illetve az antikvitás utáni évszázadokat gyakran a klasszikus irodalmi és nyelvi eszményhez képest értékelte. Theodor Mommsen klasszikus tanulmánya szerint Petrarca fontos szerepet játszott abban, hogy a fény és sötétség vallási-metaforikus nyelvezete irodalmi és történeti értelmet kapott: az antikvitás lett a „fény”, az azt követő korszak pedig a „sötétség” ideje.
Petrarca szemlélete még nem modern értelemben vett történeti periodizációt jelentett. Nem a teljes középkori társadalomról adott átfogó gazdaság- vagy intézménytörténeti értékelést, hanem elsősorban a klasszikus latin műveltség és irodalmi stílus elveszettnek vélt normái felől értékelte saját korát. A későbbi történetírás azonban ezt a humanista értékítéletet szélesebb korszakmagyarázattá alakította, és a középkort gyakran a hanyatlás, a felejtés vagy a kulturális megszakadás hosszú időszakaként láttatta.
A Petrarcához kapcsolt „sötétség”-metafora történeti jelentőségét a szakirodalom ugyanakkor árnyaltan kezeli. A fény és sötétség ellentéte régebbi vallási és retorikai toposzokra épült, Petrarca pedig nem a későbbi, tankönyvi értelemben vett „középkor” korszaknevét alkotta meg. A humanista hagyomány jelentősége inkább abban állt, hogy az antikvitás és a saját kor közé eső évszázadokat egyre inkább elkülöníthető, az antik normákhoz képest hiányosnak tekintett időszakként értelmezte.
Flavio Biondo és a humanista korszakolás A humanista történetszemlélet kialakulásában Flavio Biondo is jelentős szerepet játszott. A 15. század közepén írt, majd 1483-ban nyomtatásban is megjelent Historiarum ab inclinatione Romanorum imperii decades című műve a Nyugatrómai Birodalom hanyatlásától saját koráig vezette el az európai történetet, és hozzájárult ahhoz a történetírói szemlélethez, amely az antikvitást, a közbülső korszakot és a modern kort egymástól elkülöníthető történeti szakaszokként kezelte. Biondo jelentősége nem abban állt, hogy a „sötét középkor” kifejezést mai formájában használta volna, hanem abban, hogy az antik Róma és a humanista jelen közé eső évszázadokat elkülönülő történeti egységként értelmezte.
Caesar Baronius és a saeculum obscurum A latin saeculum obscurum kifejezés használata Caesar Baronius oratoriánus történetíróhoz és bíboroshoz is kapcsolódik. Baronius az Annales Ecclesiastici X. kötetében a 10. század pápaságtörténetével összefüggésben használta a „homályos” vagy „sötét” korszak megjelölést. A megjelölés elsősorban a 10. századi pápaságtörténet válságos és forrásokban nehezebben megközelíthető szakaszára vonatkozott.
Baroniusnál a kifejezés nem általános kultúrtörténeti minősítés volt, és nem a teljes középkor elítélését jelentette. Sokkal inkább egyháztörténeti kritikai fogalomként működött: a 10. századi pápaságtörténet válságos és forrásokban nehezebben megközelíthető szakaszára, valamint a történeti tanúságok hiányára utalt. Ezért Baronius használata csak korlátozottan kapcsolható a későbbi, köznyelvi „sötét középkor” fogalomhoz.
Baronius példája ugyanakkor megmutatja, hogy a „sötétség” metaforája nem mindig ugyanazt jelentette. Petrarcánál főként irodalmi-humanista értékítéletként, Biondónál történeti korszakolási előzményként, Baroniusnál pedig egyháztörténeti és részben forrástörténeti problémaként jelent meg. A későbbi nyugat-európai nyelvekben ezek a jelentések gyakran összekeveredtek, és a „sötét középkor” egyre inkább a középkor egészére kiterjesztett, pejoratív köznyelvi címkévé vált.
A kifejezés átalakulása Reformáció és ellenreformáció A reformáció korában a középkor megítélése felekezeti viták részévé vált. Egyes protestáns történetírók a középkort a pápaság, a szerzetesség, a szentkultusz és az egyházi intézményrendszer romlásának koraként ábrázolták. Ezzel szemben a katolikus ellenreformáció történetírása gyakran a középkor vallási és társadalmi egységét, intézményteremtő erejét és egyházi folytonosságát hangsúlyozta.
A „sötét középkor” ebben a közegben nem pusztán történeti leírás volt, hanem vitafogalom is. Használata gyakran attól függött, hogy a szerző a középkort a keresztény egység korának, az egyházi visszaélések időszakának, az antik műveltség hanyatlásának vagy a modern Európa előtörténetének tekintette-e. A kifejezés így már a kora újkorban sem volt semleges.
Felvilágosodás A felvilágosodás idején a középkor negatív értelmezése új lendületet kapott. A vallási tekintély, a skolasztikus gondolkodás és a rendi társadalom kritikája sok szerzőnél a középkor egészének bírálatával kapcsolódott össze. Katus László is a humanista és felvilágosodás kori középkorkép összefüggésében tárgyalja a „sötét középkor” elnevezést.
Ez a szemlélet gyakran a haladás lineáris történetét feltételezte: az antikvitás után hosszú hanyatlás következett, amelyből a reneszánsz, a reformáció, a tudományos forradalom és a felvilágosodás vezette ki Európát. A modern történettudomány ezt a sémát túlságosan egyszerűnek tartja. A késő antik és kora középkori évszázadokban valóban voltak demográfiai, városi, kereskedelmi és intézményi visszaesések Nyugat-Európa egyes részein, de ezek mellett új politikai közösségek, jogi szokások, egyházi intézmények, monasztikus kultúrák és regionális identitások is kialakultak.
A felvilágosodás kori és 19. századi középkorkép hatása később a tudománytörténeti vitákban is megjelent. John William Draper és Andrew Dickson White munkái például hozzájárultak ahhoz a később sokat vitatott elbeszéléshez, amely a vallás és a tudomány történetét elsősorban konfliktusként írta le.
Romantika és medievalizmus A 18. század végétől és a 19. században a középkor megítélése ellentmondásosabb lett. A romantika és a medievalizmus a középkorban nemcsak barbárságot, hanem „organikus” közösséget, vallásos művészetet, lovagi kultúrát, gótikus építészetet és nemzeti eredetmítoszokat is látott. A középkor romantikus felértékelése ugyanakkor nem szüntette meg a „sötét középkor” pejoratív használatát. A két kép gyakran egymás mellett élt tovább: a középkor egyszerre jelenthetett „sötét”, babonás múltat és elveszett, eszményített közösségi világot.
A modern medievalizmus-kutatás szerint a középkor képe nem pusztán történészi kérdés, hanem kulturális emlékezet, tömegkultúra és politikai nyelvhasználat tárgya is. A „sötét középkor” olyan toposz lett, amelyet újságcikkekben, politikai beszédben, filmekben, játékokban és internetes vitákban gyakran akkor is használnak, amikor nincs valódi kapcsolat a történeti középkorral.
Modern történészi használat A kifejezés kritikája A modern történészek jelentős része azért kerüli a „sötét középkor” kifejezést, mert az előre beépített értékítéletet tartalmaz. A szóhasználat azt sugallhatja, hogy a középkor lényege a tudatlanság, a kulturális mozdulatlanság vagy a vallási elnyomás volt. Ez különösen torzító lehet egy olyan korszak esetében, amely nagyjából ezer évet fog át, és földrajzilag, társadalmilag, vallásilag és gazdaságilag rendkívül sokféle jelenséget tartalmaz.
A 20. század második felére a kifejezés fokozatosan visszaszorult a szaktudományos használatból. Ezzel párhuzamosan a történészek egyre inkább társadalom-, gazdaság-, mentalitás-, régészet- és intézménytörténeti módszerekkel vizsgálták a kora középkort, nem pusztán politikai események és fennmaradt elbeszélő források alapján. A Marc Blochhoz, Lucien Febvre-hez és később Jacques Le Goffhoz kapcsolódó Annales-iskola különösen nagy hatást gyakorolt arra, hogy a középkort hosszú távú társadalmi és kulturális folyamatok összefüggésében értelmezzék.
A kora középkorban Nyugat-Európa több térségében visszaesett a városi élet, átalakult az adózás, meggyengültek a római állami struktúrák, és csökkent a fennmaradt írott források mennyisége. Ugyanakkor a korszak nem írható le egyszerűen összeomlásként. A római örökség, a germán királyságok, a keresztény egyház, a helyi jogszokások és a mediterrán, bizánci, valamint iszlám kapcsolatok együtt alakították az új középkori Európát.