Edesszai Ibasz (szírül: ܗܝܒܐ ܐܘܪܗܝܐ, Hībā vagy Īhībā; görögül: Ἴβας; 457. október 28.) 5. századi szír keresztény teológus, fordító és Edessza püspöke volt. Püspöki szolgálatát kb. 435/436-ban kezdte Rabbula utódaként. A 449-es második epheszoszi zsinaton letették, a 451-es khalkédóni zsinat viszont visszahelyezte püspöki székébe. Haláláig, 457-ig vezette az edesszai egyházat.
Ibasz az antiochiai iskola teológiai hagyományához kötődött. Nagyra becsülte Mopszuesztiai Szent Theodórosz írásmagyarázói és teológiai munkásságát, és fontos szerepet játszott Theodórosz műveinek szír nyelvű terjesztésében. Emiatt már presbiterként konfliktusba került Rabbulával, Edessza püspökével, aki élete végén egyre határozottabban szembefordult Theodórosz tanításával.
Nevét különösen a Mariszhoz írt levél tette ismertté. A levél a 431-es epheszoszi zsinat utáni egyházpolitikai és krisztológiai viták egyik fontos dokumentuma. Ibaszt részben e levél alapján mentették fel 449-ben a tíruszi–bérütoszi vizsgálatban, majd ugyanezen levél miatt ítélték el a második epheszoszi zsinaton. 451-ben Khalkedónban visszahelyezték hivatalába, de a levél egy évszázaddal később, az úgynevezett három fejezet részeként a második konstantinápolyi zsinaton, 553-ban elítélés alá került.
Ibasz személye és teológiája eltérő megítélés alá esik. A khalkédóni hagyományban olyan antiochiai gondolkodású püspökként jelenik meg, akit végül ortodoxnak ismertek el, miután elítélte Nesztoriosz és Eutükhész tanítását. A keleti szír hagyomány nagyra becsülte Theodórosz örökségének közvetítőjeként. Az antikhalkédóni, különösen a szír ortodox és tágabb orientális ortodox hagyományban viszont gyakran a nesztoriánus irányzat képviselőjeként említik, és Khalkedón egyik problematikus döntésének tekintik visszafogadását.
Neve
Ibasz neve a szír kéziratokban több alakban fordul elő, így Hībā és Īhībā formában is. A név jelentése a latin Donatus névhez hasonlóan „adományozott”, „ajándékba adott”. A magyar szakirodalomban leggyakrabban az Edesszai Ibasz vagy egyszerűen az Ibasz alak használatos. Nyugat-európai munkákban többnyire Ibas of Edessa, Ibas von Edessa vagy egyszerűen Ibas néven szerepel.
A Mariszhoz írt levél címzettjének azonosítása vitatott. A hagyomány gyakran „Marisz perzsa püspökként” említi. Más értelmezések szerint Marisz vagy Mari a perzsa egyház egyik vezetője lehetett, esetleg Dadisho katolikosz köréhez vagy a Szeleukeia-Ktésziphón körüli egyházi központhoz kapcsolódott. A kérdés azért fontos, mert a levél az edesszai és perzsa-szír teológiai kapcsolatok egyik legfontosabb dokumentumává vált.
Történeti és teológiai háttér
Ibasz életének megértéséhez az 5. századi krisztológiai viták ismerete szükséges. A korszak fő kérdése az volt, hogyan kell megfogalmazni Krisztus egységét és két valóságát: azt, hogy a keresztény hit szerint Jézus Krisztus valóban Isten Fia, ugyanakkor valóban ember is. A vita nem pusztán elvont teológiai kérdés volt, hanem érintette az egyházi liturgiát, az igehirdetést, a bibliaértelmezést, a püspöki tekintélyt és a birodalmi egyházpolitikát is.
A korszakban két nagy teológiai irányzat feszültsége vált különösen jelentőssé. Az alexandriai hagyomány Krisztus személyének egységét hangsúlyozta: a megtestesült Ige egyetlen személy, aki valóban megszületett, szenvedett és meghalt az emberi természet szerint. Az antiochiai hagyomány ezzel szemben különösen ügyelt Krisztus teljes emberségének megőrzésére, és arra, hogy az isteni és az emberi természetet ne mossák össze. A két irányzat gyakran ugyanazt a hitet akarta védeni más hangsúlyokkal, de a viták során kölcsönösen könnyen eretnekség gyanújába keverték egymást.
A vita egyik fontos kérdése a communicatio idiomatum, vagyis a tulajdonságok közlése volt. Ez azt jelenti, hogy Krisztusról mint egyetlen személyről valóban állíthatók mind az isteni, mind az emberi természetéhez tartozó kijelentések: például hogy Isten Fia emberként megszületett és szenvedett. Az alexandriai teológusok ezt Krisztus személyes egységének védelmében hangsúlyozták. Az antiochiai teológusok viszont attól tartottak, hogy a helytelen megfogalmazások az istenség szenvedésének vagy a két természet összekeverésének látszatát kelthetik.
A konfliktus egyik központi alakja Nesztoriosz, Konstantinápoly pátriárkája volt. Ellene Alexandriai Kürillosz lépett fel. A vita egyik ismert kifejezése a Theotokosz, vagyis „Istenszülő” cím volt, amelyet a keresztény hagyomány Máriára alkalmazott. A mélyebb kérdés azonban nem Mária személye, hanem Krisztus személyes egysége volt: ki az, aki megszületett Máriától, szenvedett és meghalt? Az alexandriai válasz szerint maga az örök Ige, aki emberré lett; az antiochiai teológusok viszont attól tartottak, hogy ez a megfogalmazás összemossa az isteni és emberi természetet.
Ibasz az antiochiai hagyományhoz állt közel. Ez nem jelenti azt, hogy egyszerűen azonosítható volna Nesztoriosz minden állításával. A források szerint maga is elítélte Nesztorioszt, amikor az nem fogadta el Mária Istenszülő címét, ugyanakkor élesen bírálta Kürillosz tizenkét anatémáját, mert azokban apollinarista vagy a két természet különbségét veszélyeztető elemeket látott.
Presbiterként Edesszában
Ibasz első biztosan ismert szerepe Edessza presbitereként jelenik meg. Edessza a szír kereszténység egyik legfontosabb központja volt, jelentős iskolai, fordítói és irodalmi hagyománnyal. A város iskolája fontos közvetítő szerepet töltött be a görög és szír teológiai kultúra között, és a perzsa területekről is vonzott tanítványokat.
Rabbula püspöksége alatt Ibasz lelkesen fordította és terjesztette Mopszvesztiai Theodórosz műveit. Theodóroszt az antiochiai bibliaértelmezés egyik legnagyobb alakjának tartották, ugyanakkor halála után tanítása egyre hevesebb viták tárgyává vált. Rabbula, aki korábban maga is az antiochiai körökhöz állt közel, később szembefordult Theodórosszal, és igyekezett megakadályozni írásainak terjesztését.
Ibasz és Rabbula konfliktusa ezért nem egyszerű személyes ellentét volt. A vita mögött az a kérdés állt, hogyan kell értékelni Theodórosz örökségét a 431-es epheszoszi zsinat után. Ibasz és köre Theodóroszban a szentírásmagyarázat és a krisztológiai egyensúly kiemelkedő tanítóját látta; ellenfelei viszont attól tartottak, hogy Theodórosz tanítása Nesztoriosz felfogását készítette elő vagy igazolta.
A 431-es epheszoszi zsinat és a Mariszhoz írt levél
Ibasz presbiterként részt vett a 431-es epheszoszi eseményekben, mégpedig az Antiochiai János köréhez tartozó keleti püspökök oldalán. Az epheszoszi zsinat rendkívül feszült légkörben zajlott: Kürillosz és hívei még az antiochiai küldöttség megérkezése előtt megnyitották a zsinatot, és elítélték Nesztorioszt. A keleti püspökök később külön gyűlést tartottak, és vitatták a Kürillosz által vezetett eljárás szabályosságát.
A későbbi viták egyik kulcsdokumentuma Ibasz levele lett, amelyet 433 vagy 434 körül írt Mariszhoz. A levélben Ibasz beszámolt az epheszoszi eseményekről, bírálta Kürillosz eljárását és tizenkét anatémáját, ugyanakkor elítélte Nesztorioszt is azért, hogy nem fogadta el Mária Istenszülő címét. A levél különösen fontos, mert közvetlen szemtanúi beszámolót ad a 431 utáni keleti egyházi helyzetről, és világosan mutatja az antiochiai gondolkodók félelmét az apollinarista irányba csúszó krisztológiától.
A levél teológiai középpontjában az a megkülönböztetés áll, amely a későbbi khalkédóni megfogalmazásban is alapvetővé vált: Krisztus egy személy, de istensége és embersége nem keveredik össze. Ibasz ezért elutasította azokat a megfogalmazásokat, amelyek szerinte a két természetet összemosták. Ugyanakkor a levél hangneme heves, és több helyen nagyon élesen támadja Kürilloszt; emiatt ellenfelei később könnyen a nesztorianizmus bizonyítékaként használták fel.
Edessza püspöke
Rabbula halála után, körülbelül 435/436-ban Ibaszt választották Edessza püspökévé. Megválasztása azt jelezte, hogy a városban és iskolájában erős maradt az antiochiai teológiai hagyomány. Püspöksége alatt Edessza újra fontos fordítói és oktatási központtá vált, különösen a szír nyelvű teológiai irodalom területén.
Ibasz nem szerzetes-püspökként, hanem inkább tanító és iskolaszervező egyházi vezetőként jelenik meg a forrásokban. Pásztori-Kupán István szerint akadémikus beállítottsága, széles teológiai műveltsége és a tanítványok iránti érdeklődése új lendületet adott az edesszai egyházi és teológiai életnek.
Az Edesszai krónika szerint Ibasz idején épült az „apostolok háza” néven említett új egyházi épület. A hagyomány ezt összekapcsolta Tamás apostol edesszai tiszteletével is, amely a város keresztény önazonosságának fontos eleme volt.
Konfliktusai és az első vizsgálatok
Ibasz püspöksége kezdettől fogva ellenállást váltott ki Rabbula hívei és az alexandriai irányzathoz közelebb álló körök részéről. Ellenfelei azzal vádolták, hogy Nesztoriosz követője, hogy Theodórosz tanítását terjeszti, és hogy helytelenül kezeli az egyházi javakat. A korabeli egyházi konfliktusokban a tanbeli, személyes, városi és vagyonkezelési vádak gyakran összefonódtak.
A 440-es évek végére a helyzet kiéleződött. Ibasz ügyét előbb Tíruszban, majd Bérütoszban vizsgálták 448–449 körül. A vizsgálatban részt vevő püspökök végül nem hoztak elmarasztaló ítéletet. Ibasz késznek mutatkozott Nesztoriosz elítélésére, és kijelentette, hogy Edesszában ugyanazt a hitet tanítja, amelyben Antiochiai János és Alexandriai Kürillosz a 433-as egységformulában megegyezett. A felek 449 februárjában megállapodást írtak alá.
Ez a megbékélés rövid életűnek bizonyult. Ibasz ellenfelei továbbra is Konstantinápolyban és a császári udvarban kerestek támogatást. A helyzetet bonyolította, hogy ugyanebben az időben bontakozott ki Eutükhész ügye is, amely a Krisztus egy természetéről szóló viták miatt újabb birodalmi szintű zsinat összehívásához vezetett.
A 449-es második epheszoszi zsinat
449-ben II. Theodosius császár új zsinatot hívott össze Epheszoszba. A khalkédóni és latin hagyomány ezt a gyűlést később Latrocinium Ephesinum, magyarul „epheszoszi latrocínium” vagy „rablózsinat” néven emlegette. A zsinat Alexandriai Dioszkorosz vezetésével működött, és egyik fő célja Eutükhész rehabilitálása, valamint az antiochiai és khalkédóni irányhoz sorolt püspökök háttérbe szorítása volt.
Ibasz ügyét a zsinat második ülésén tárgyalták. Ekkor Ibasz nem volt jelen, mert fogságban tartották. A szír akták és a későbbi beszámolók szerint Edesszában és Epheszoszban is heves Ibasz-ellenes bekiabálások hangzottak el. A városi tömeg, szerzetesek és ellenfelei azt követelték, hogy távolítsák el püspöki székéből. Az ilyen akklamációk a késő antik városi politikai kultúra részei voltak: nem pusztán rendezetlen tömegkiáltások, hanem a közösségi véleménynyilvánítás intézményesült formái is lehettek.
A zsinat távollétében elítélte Ibaszt, megfosztotta püspöki tisztségétől, és helyére Nonnust állították. Az eljárást a khalkédóni hagyomány később szabálytalannak tekintette, mivel Ibasz nem védekezhetett személyesen, és az ügyben korábban őt felmentő tíruszi–bérütoszi vizsgálat eredményeit nem vették kellő súllyal figyelembe.
A khalkédóni zsinat és rehabilitációja
450-ben II. Theodosius halála után megváltozott az egyházpolitikai helyzet. Markianosz császár és Pulkheria támogatásával 451-ben összehívták a khalkédóni zsinatot, amely felülvizsgálta a 449-es epheszoszi döntéseket. A zsinat elítélte Dioszkorosz eljárását, elfogadta I. Leó pápa Tomus ad Flavianum című levelének teológiai irányát, és megfogalmazta a khalkédóni hitvallást: Krisztus egy és ugyanaz a Fiú, „két természetben”, összekeverés, változás, megosztás és szétválasztás nélkül.