Šikulje település Bosznia-Hercegovinában, Lukavac községben, a Tuzlai kantonban, a Bosznia-hercegovinai Föderáció területén.
Fekvése A település Bosznia-Hercegovina északkeleti részén, Tuzlától légvonalban 14, közúton 23 km-re északnyugatra, községközpontjától légvonalban 6, közúton 10 km-re északra, a Majevica-hegység lejtőin, valamint a Spreča-folyó völgyének északi szélén, 200-300 méteres magasságban található.https://www.topografskakarta.com/jugo/download/doboj_15/tuzla_11/dob_15.html Topografska karta Doboj 425-4-4
Éghajlata A település éghajlata mérsékelten kontinentális. Az éghajlatot összhangban a Tuzla környékére általánosan jellemző időjárási viszonyokkal, meleg nyarak, valamint nagyon hideg, havas telek jellemzik. Az átlagos hőmérséklet januárban −2 °C, júliusban pedig 25 °C körül alakul. Az éves csapadékmennyiség megközelítőleg 800 mm.
Népessége Nemzetiségi csoport Népesség1991 Népesség2013Szerb00Bosnyák564330Horvát10Jugoszláv100Egyéb141Összesen576371
Története A középkorig A Lukavac környéke már az őskorban lakott volt. A régészeti kutatások bronzkori és vaskori települések nyomait tárták fel a közeli Ozren-hegység előterében. Az 1980-as években a Šikulje külszíni fejtés területén jelentős régészeti és néprajzi kutatások zajlottak, amelyek számos korábbi településmaradványt dokumentáltak. 1985 és 1987 között, még a bányaművelés teljes kiterjesztése előtt, mintegy 15 km²-es területen átfogó terepbejárásokat és dokumentációs munkát végeztek itt. A program ugyan elsősorban néprajzi jellegű volt, de szorosan kapcsolódott a régészeti lelőhelyek felméréséhez is. Célja az volt, hogy a bányászat által veszélyeztetett kulturális örökséget még a megsemmisülés előtt rögzítsék. Ennek során Šikulje területén is számos régészeti lelőhelyet azonosítottak és térképeztek fel. Az eredményeket később teljes terjedelmükben közzétették „Néprajzi megfigyelések a Šikulje külszíni bánya területén élő népességről és településekről” című tanulmányban, amely a Kelet-Boszniai Múzeum „Tanulmányok és dokumentumok Kelet-Bosznia kultúrtörténetéről” című kiadványában jelent meg.
Középkor A falu területe a középkor elején a Boszniai Bánság északi peremvidékéhez tartozott. A vidéket szláv földműves közösségek lakták, amelyek folyóvölgyekben telepedtek meg. A termékeny talaj és a vízfolyások kedveztek a gabonatermesztésnek és az állattartásnak. A település közelében haladtak azok az utak, amelyek a Boszna folyó völgyét kötötték össze a Száva mentével, valamint Tuzla (a középkori sólepárló központ) felé vezettek.
A 15. század végi oszmán hódítás előtt a hasonló falvak korai demográfiai összetétele a kis, rokonságon alapuló, 50–200 lakosú közösségek regionális mintáit követte, elsősorban szláv parasztok, akik önellátó mezőgazdasággal foglalkoztak, és a Boszniai Királyság decentralizált feudális struktúrája alatt a helyi nemességhez kötődtek.
A középkori lakosság ittlétének ma is látható nyomai az ősi temetők sírkövei, melyeket stećaknak neveznek. A szomszédos Prlinében is voltak ilyen stećakok. Az általános iskola közvetlen közelében, a Vodica-mező felett, sűrű bozóttal benőtt magaslaton állt egy láda alakú, törött, feliratok és díszítések nélküli stećak. E területről egy stećakot a közelmúltban Lukavac központjába szállítottak át.
Az oszmán uralom Az Oszmán Birodalom 1463-ban foglalta el Bosznia területét és ezt a vidéket a Zvorniki szandzsákhoz csatolta. Azon belül a Smolucai náhije része volt. A múltban Šikulje, Prline és Crveno Brdo nem létezett önálló településként, mivel nem szerepelnek a legkorábbi oszmán összeírásokban a Smoluća-nahije települései között. Ez az egész terület valószínűleg a Smoluća nevű régi településhez tartozott, amelyet az oszmán közigazgatás Gornja, Srednja és Donja Smolućára osztott fel.
A falu gazdasága a korszakban elsősorban önellátó mezőgazdaságra épült. lakosság a szpáhi birtokrendszerben művelte a földet. A parasztok a termés meghatározott részét adóként fizették be, valamint egyéb pénzbeli és természetbeni szolgáltatásokkal tartoztak. A 16–17. század során fokozatosan megjelent, és részben helyi áttérések, részben betelepülések következtében növekedett a muszlim lakosság aránya. A 19. század végén már csak muszlimok éltek a településen.
Az osztrák-magyar uralom A térség 1878-ig tartozott az Oszmán Birodalomhoz. Ekkor a berlini kongresszus határozata alapján az Osztrák-Magyar Monarchia katonai megszállása alá került, mely 1908-ban annektálta Bosznia-Hercegovinát. Az 1878 és 1918 közötti osztrák-magyar közigazgatás alatt nagymértékű modernizációs folyamat ment végbe, beleértve az infrastrukturális fejlesztéseket. A térség iparosodása felgyorsult. A közeli Lukavacban vegyipar és vasúti infrastruktúra épült ki, ami később a szénvagyon hasznosításának is kedvezett.
A jugoszláv időszak A monarchia szétesésével 1918-ban előbb a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, majd 1929-től a Jugoszláv Királyság része lett. Szerb-Horvát-Szlovén Királyság megalakulását követően Prline is betagozódott ebbe az új délszláv államba. A közeli Lukavac szódagyára és más ipari üzemek egyre több falubelinek biztosítottak kereseti lehetőséget, így sok család részben mezőgazdaságból, részben gyári munkából élt.
A Független Horvát Állam (NDH) 1941 áprilisában történt megalakulásával a település is ennek része lett. A második világháború idején ez a vidék is megszenvedte Jugoszlávia 1941. áprilisi lerohanásának következményeit. A tágabb Tuzla térsége az ellenállás egyik fontos központjává vált, ahol a jugoszláv partizánok rendszeresen hajtottak végre hadműveleteket. A második világháború során Lukavac térségét kétszer is felszabadították a fasiszta megszállók alól. Az első felszabadításra 1943. szeptember 30-án, a másodikra és egyben véglegesre pedig 1944. szeptember 13-án került sor. 1944 novemberében a jugoszláv partizánok jelentései szerint a közeli Prline–Dobošnica vonal katonai harcálláspontként szolgált. A partizánok innen indítottak akciókat a Lukavac és Miričina közötti közút és keskeny nyomtávú vasút ellen: hidakat robbantottak fel, átereszeket romboltak le és útakadályokat létesítettek, hogy akadályozzák a német utánpótlást.
A háború éveiben a helyi közösségi élet jelentősen visszaesett, és az oktatás is megszakadt vagy erősen korlátozott volt. A térségben általános volt az élelmiszerhiány, a katonai mozgások és a politikai bizonytalanság. A lakosság főként mezőgazdaságból élt, ami a túlélés alapját jelentette a háború alatt is.
A háború végét követően a település is a szocialista Jugoszlávia része lett. A Kreka-medencében már a 19. század második felében ismerték a lignittelepeket. Az ipari széntermelés 1884-ben indult meg Krekában, eredetileg a Simin Han-i sógyár energiaellátására. A későbbiekben a bányászat fokozatosan kiterjedt a medence más részeire is. A geológiai kutatások kimutatták, hogy a Šikulje térségében különösen vastag, 8–25 méteres lignittelepek találhatók, amelyek gazdaságosan művelhetők külszíni fejtéssel. Elsősorban a villamosenergia-igény gyors növekedése miatt döntöttek egy új külszíni bánya kialakításáról Šikuljén. A bánya a 20. század második felében kezdte meg működését, és a Kreka bányavállalat egyik legfontosabb termelőegységévé vált. A kitermeléshez jelentős földmunkákra volt szükség, és több településrész fokozatosan a fejtési területre került.
Az 1953-as agrárreformok keretében végrehajtott kollektivizálás a település mezőgazdasági területeit helyi szövetkezetekbe integrálta. Kiépült a villamosenergia- és úthálózat, javult az oktatás és az egészségügyi ellátás, sok lakos dolgozott a lukavaci szódagyárban, cementgyárban vagy a környékbeli bányákban, de továbbra is fontos maradt a mezőgazdaság.
A jugoszláv hatóságok szövetségi struktúrákon keresztül támogatták az etnikumok közötti harmóniát, de a nyolcvanas években gazdasági stagnálás és nacionalista ébredések hatására mögöttes feszültségek alakultak ki, amit tovább súlyosbított Slobodan Milošević szerbiai felemelkedése, aki a köztársaságok közötti szerb egységre szólított fel.
A boszniai háború A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság felbomlása 1991-ben felgyorsult, miután Szlovénia és Horvátország kikiáltotta függetlenségét, arra késztette Bosznia-Hercegovinát, hogy hasonló belső nyomással szembesüljön, miközben a vezetők körében a nacionalista retorika fokozódott. A boszniai szerbek, akik attól tartottak, hogy a bosnyákok által uralt független államban csak kisebbségi státuszuk lesz a Szerbiával való egyesülésre törekedtek, hogy egy összefüggő Nagy-Szerbiát alakítsanak ki. Bosznia 1992. március 3-án kiáltotta ki függetlenségét, amelyet az Európai Közösség április 6-án elismert.
A háború 1992 áprilisában tört ki, amikor a boszniai szerb paramilitárisok és a Jugoszláv Néphadsereg egyes egységei – amelyeket a Ratko Mladić parancsnoksága alatt a Szerb Köztársaság Hadserege (VRS) néven szerveztek át – összehangolt támadásokkal elfoglalták a bosnyák területek mintegy kétharmadát. 1992 tavaszán, miután a környező szerb erők megkísérelték ellenőrzés alá vonni a stratégiai útvonalakat, a térség gyorsan a frontvonalba került. 1992-ben a környékbeli szerb lakosságon is gyorsan végigsöpört az ébredő szerb nacionalizmus hulláma, akik gyalogos és páncéltörő fegyvereket kaptak és komoly veszélyt jelentettek a szomszédos bosnyák és horvát települések lakóira. A háború kezdetén a térség a Lukavac környéki védelmi övezet része lett, amely a Bosznia-Hercegovinai Köztársaság Hadserege Második Hadtestének ellenőrzése alatt állt. A térség stratégiai jelentőségű volt Tuzla és Lukavac védelme szempontjából. A közeli Lukavacban 1992-ben megalakult a 117. hegyi dandár, majd 1993-ban a 212. bosnyák dandár. Ezekben a környező falvak – köztük Prline és Šikulje – lakói is szolgáltak. A dandárok a háború végéig a térség fő védelmi erői voltak. A település közvetlenül nem volt olyan nagy csaták helyszíne, mint Ozren vagy Majevica, de a front közelsége miatt rendszeresen érte a környéket tüzérségi támadás, és a lakosság életét a hadiállapot határozta meg.
Az 1995 decemberében aláírt daytoni megállapodás véget vetett a háborúnak. A békeszerződés utáni területmegosztási megállapodás értelmében a település Bosznia-hercegovinai Föderáció entitás és Tuzla kanton részévé vált.
A bánya történetének legsúlyosabb katasztrófája a 2014. májusi boszniai árvíz volt. A megáradt Spreča-folyó elöntötte a külszíni fejtést. A bányagödröt mintegy 28 millió m³ víz töltötte meg, a víz mélysége helyenként 55 métert is elérte. A bányagépek nagy része víz alá került, csak a közvetlen kár értékét közel 21 millió euróra becsülték.
Gazdaság Šikule régen hagyományosan mezőgazdaságon alapuló település volt, lakói önellátó gazdálkodásból éltek, és viszonylagos szegénységben tengődtek. 1878 utána Doboj–Tuzla vasútvonal és Lukavac iparosodása a környező falvak, így Prline fejlődésére is hatással volt, bár a település maga továbbra is mezőgazdasági jellegű maradt. A település életében nagy változást hozott a helyi szénbánya megnytása az 1950-es években. A PK Šikulje ma is a Kreka bányavállalat része. A kitermelt lignitet szállítószalagokkal és vasúton juttatják el elsősorban a Tuzlai Hőerőműbe, amelynek napi szénszükségletének jelentős részét biztosítja. A bányában nagy teljesítményű kotrógépek, szállítószalagok és vasúti rakodók működnek. Jelenleg a PK Šikulje a Kreka vállalat három aktív bányájának egyike (Šikulje, Dubrave és Mramor). A bánya továbbra is stratégiai szerepet játszik Bosznia-Hercegovina villamosenergia-termelésében, bár a széntermelés az elmúlt években csökkent, részben a 2014-es károk, részben a bányászati és gazdasági nehézségek miatt.
Infrastruktúra