Paul Morand (Párizs, 1888. március 13. – Párizs, 1976. július 23.) francia író, akinek írásait stílusukért, szellemességükért és leíró erejükért dicsérték. Legtermékenyebb irodalmi korszaka a két világháború közötti időszak, az 1920-as és 1930-as évek voltak. A társadalom felső rétegei és az avantgárd művészek nagy csodálattal tekintettek rá, akik kultikus kedvenccé tették. Korai modernistának és imagistának tartják.
Morand a Párizsi Politikatudományi Intézetben végzett, amely diplomáciai karrierre készítette fel, és az Oxfordi Egyetemre is járt.
A felsőosztály tagjaként, vagyonos házasságot kötött, különféle diplomáciai pozíciókat töltött be és sokat utazott. Tipikus példája volt társadalmi csoportja azon tagjainak, akik kiváltságos és jogosult életet élveztek, ragaszkodva az osztálykülönbségek elkerülhetetlenségéhez és kívánatosságához.
Morand reflexszerűen számos ideológiához ragaszkodott. Intellektuális hatásai közé tartozott Friedrich Nietzsche, Oswald Spengler és Joseph Arthur de Gobineau művei. A második világháború alatt hűséget fogadott a francia Vichy-rezsimnek, és kormányzati tisztviselő lett.
A Hussards irodalmi mozgalmának mecénása és inspiráló alakja volt, amely ellenezte az egzisztencializmust.
Morand négyszer is jelentkezett a rangos Francia Akadémiára, és végül 1968-ban, Charles de Gaulle tiltakozása ellenére felvették.
Korai évek A források szerint Morand szülei Oroszországban született franciák, akik később Párizsba költöztek. Morand apja, Eugène Morand drámaíró és festő volt. Az idősebb Morand a Louvre kurátora és az École des arts décoratifs igazgatója volt. A Morand-ház a társadalmi elit, valamint a művészetek és az irodalom neves személyiségeinek gyűjtőhelye volt. Jules Massenet, a kor népszerű operáinak zeneszerzője, Auguste Rodin szobrász és Oscar Wilde író is vendégül látta őket. Fiatalon Morand-ot bemutatták Sarah Bernhardt színésznőnek és Stéphane Mallarmé költőnek. A sokoldalú író és diplomata, Jean Giraudoux volt a nevelője, és vele életre szóló barátságba került. Apja azokhoz csatlakozott, akik hittek Alfred Dreyfus ártatlanságában."Who was Paul Morand?" book review, "Paul Morand: Fancy Goods/Open All Night, translated by Ezra Pound, preface by Marcel Proust. Retrieved 22 August 2012.Paul Morand biography, Cengage, Gale, Short Story Criticism, 1996. Retrieved 23 August 2012.
Morand, a századforduló fin de siècle érzékenységével megáldott ember, hitt a „művészet a művészetért” hitében. Mély pesszimizmus vésődött belé, melyet apja intő tanácsa is befolyásolt, miszerint „legyünk mindig bizalmatlanok”. Friedrich Nietzsche és Oswald Spengler intellektuális támogatója volt, és magáévá tette a filozófusok hitét a civilizáció dekadenciájában és hanyatlásában. Morand számára az osztálykülönbségek a civilizált társadalom természetes rendjét képezték, és a faj felsőbbrendűségén/alsóbbrendűségén alapuló elméleteket vallotta. Hatással volt rá Arthur de Gobineau, egy arisztokrata írásai, aki 1853-ban írt „Esszé az emberi fajok egyenlőtlenségéről” című esszéjében fejtette ki érveit a fehér faj felsőbbrendűsége mellett.Winegarten, Renee, "Who was Paul Morand?" book review, "Paul Morand: Fancy Goods/Open All Night, translated by Ezra Pound, preface by Marcel Proust. Retrieved 22 August 2012.de Gobineau, Joseph Arthur, "Essay on the Inequality of the Human Races (1853)", extracts.
Morand-ot az Oxfordi Egyetemre küldték tanulni. 1913-ban kulturális attasévá nevezték ki a londoni francia nagykövetségre. Angliai tartózkodása során megismerkedett a brit társadalom és arisztokrácia kiemelkedő tagjaival.
Morand gyakran vacsorázott a Hôtel Ritzben Marcel Proust és bizalmasa, Hélène Soutzo hercegnő társaságában. A hercegnő, született nevén Hélène Chrissoveloni, egy kiemelkedő görög kereskedőbankár lánya volt. Amikor Morand-dal megismerkedett, egy görög-román származású arisztokrata, Dimitri Soutzo herceg felesége volt. Morand és Soutzo hercegnő között hosszan tartó romantikus kapcsolat volt; 1924-ben elvált férjétől, és 1927-ben feleségül ment Morand-hoz."Proust's Last Infatuation". Retrieved 25 August 2012.
Első világháború Morand rövid ideig szolgált a hadseregben az első világháború kitörése előtt, de sikerült elkerülnie az aktív szolgálatot a harcokban, és a tartalékos hadtesthez került. Lelkes, aktív sportemberként alkalmatlannak minősítve megbukott az orvosi vizsgálaton. Sokan ezt a felmentést szeretője, Elena Suțu hercegnő (született Chrissoveloni, 1879. február 5. Galați – 1975. február 26. Párizs) beavatkozásának és befolyásának tulajdonították, aki Dimitri Suțu herceg (görögül: Soutzos, románul: Suțu vagy Sutzu) román tábornok és katonai attasé felesége volt. Vagyona lehetővé tette Morand számára, hogy utazzon, és hódoljon gyors autók, szép lovak és nők iránti érdeklődésének.
A háborús évek alatt Morand kiváltságos élete töretlenül folytatódott. Színházakba járt, fényűző szórakoztatásokon vett részt és azokat rendezte is, valamint a legjobb éttermekben vacsorázott. 1914 és 1918 között felváltva élt Angliában, Rómában, Madridban és Párizsban. Morand a dadaizmus és az avantgárd művészeti irányzatokat ápolta. 1917-ben találkozott Jean Cocteau-val Cocteau "Parade" című balettjének premierjén, amelynek zenéjét Erik Satie szerezte, a díszlettervet pedig Pablo Picasso készítette.
Az első világháború alatti politikai szimpátiáiról írt egy 1916-ban és 1917-ben vezetett naplójában, amely egy kötetben jelent meg, de csak 1948-ban. Morand, akárcsak honfitársa, a francia politikus, Joseph Caillaux, elkötelezett volt a németekkel való békülékeny kapcsolat kialakítása, és lényegében egy különbéke tárgyalása mellett.
Két világháború közötti időszak Háború utáni élete nagyjából úgy folytatódott, mint korábban. Cocteau-val és körével kialakult a „szombati vacsorák” hagyománya, akik a párizsi kabaré, a „Le Boeuf sur le toit” újonnan divatba jött jazz miliőjében gyűltek össze. Morand és Coco Chanel divattervező ugyanabban a társasági körben utaztak, és Coco barátjává és bizalmasává vált.Vaughan, Hal, Sleeping with the enemy: Coco Chanel's Secret War. Alfred A. Knopf, 2011, p. 41.
1925-ben Morand-t a bangkoki, thaiföldi francia követségre helyezték. Ezt a kiküldetést kiindulópontként használta fel hosszú utazásaihoz. Dokumentálta meglátásait, a kiváltságos európaiak gondolkodásmódján keresztül szűrve azokat, akik a legteljesebb mértékben élnek kiváltságokkal teli életet. Becsmérelte azoknak az országoknak a kultúráját, amelyeken utazásai során keresztülhaladt. Erős faji elméletei voltak, és azt állította, hogy a világ a „félkasztok undorító korszakává” válik. Gúnyolta a demokráciát, panaszkodva, hogy Európa tehetetlenné, az ő szemében „egoista, demokratikus, megosztott” lett.
Morand rövid ideig a francia filmművészetben is szerepelt. Ebben az időszakban ismerkedett meg a 18 éves Josette Day színésznővel (később "Belle" Cocteau La Belle et la Bête című filmjébenA szép és a szörnyeteg (film)), aki a szeretője lett. Morand-t felbérelték, hogy Alexandre Arnoux-val együttműködve dolgozzon egy szövegkönyvön a Don Quijote című operához, amelyben Fjodor Saljapin operaénekes szerepelt volna. A Don Quijote című film francia változatát a The New York Times kritikával illette a New York-i premierjén. Herbert L. Matthews az újságban kritizálta a Morand/Arnoux forgatókönyvet, de "csodálatra méltó filmnek" nevezte, ami G. W. Pabst rendező és a főszereplő Saljapin tehetségének köszönhető.Matthews, Herbert L, review of Don Quichotte, The New York Times, 23 April 1933.
Sokan menekültek a náci Németországból, a művészeti életet élők egy része, akik közül sokan zsidók voltak, Franciaországban talált menedéket. Morand ezeket a száműzötteket nemkívánatos betolakodóknak tekintette. Egy burkolt, antiszemita, „idegengyűlölő gyalázkodás” írást írt "France la Doulce" címmel, amely tele volt furcsa, antik szókinccsel. Ezeket a kivándorlókat (azaz a zsidókat) „kalózoknak” démonizálta, akár honosítottak, akár nem, „söpredéknek” nevezte őket.
1933 októberében cikket írt egy új hetilapnak, amelyet Henri Massis szerkesztett, akinek régóta szövetsége volt az antiszemita, politikai monarchistákkal, az Action Française-zel. Morand figyelmeztette a francia lakosságot a közelgő veszélyre: „Jelenleg minden ország, kivéve a miénket, irtja a saját férgeit... Ne hagyjuk, hogy Hitler azzal dicsekedjen, hogy ő az egyetlen, aki vállalta a Nyugat erkölcsi rehabilitációját.”
Második világháború 1939 augusztusában Morand-t Londonba küldték, ahol egy felelős posztot töltött be a francia nagykövetségen. Mivel kiváló helyzetben volt ahhoz, hogy szövetséget kössön Charles de Gaulle-lal és a Szabad Francia Erőkkel, Morand ehelyett elhagyta posztját. Vichybe költözött, és hűséget esküdött a Vichy-kormánynak. Ez a szökés összhangban volt Morand ideológiájával, Philippe Pétain iránti régóta tartó csodálatával, valamint Pierre Laval lányával, Chambrun grófnővel való kapcsolatával. Voltak azonban dilemmák; a filmcenzúra-bizottság elnökeként Morand-nak erkölcsi okokból be kellett tiltania egy filmet, amelynek forgatókönyvét ő maga írta.
Idejét Párizs és Vichy között osztotta meg, szabadon mozogva Franciaország megszállt és kollaboráns területei között. 1941-ben fellázadt a franciák hedonizmusa ellen, a nácik által képviselt hazafiság, vitalitás és a nietzschei „életérzés” erényeit hirdetve. Morand és németbarát felesége párizsi kastélyukban olyan, a náci rezsim által jóváhagyott és magasztalt művészeket fogadtak, mint például Arno Breker, Hitler kedvenc szobrásza.
1943-ban a Vichy-kormány Morand-ot nevezte ki romániai nagykövetnek. Bukaresti megbízatása nem szerzett neki diplomáciai kitüntetést. Idejét azzal töltötte, hogy tekintélyét saját érdekeinek előmozdítására és a nagykövetség kifosztására használja fel. Az 1944-es bukaresti légitámadások során Morand elmenekült. Ezt követően Bernbe, Svájcba szállították, ahol feleségével a háború után is maradtak.
Későbbi élete A háború után az ellenséggel való együttműködéssel vádolták, de az állami nyugdíjának megvonásán kívül semmilyen büntetést nem kapott.
A következő éveket Svájcban, Tangerben, a Hôtel de Crillonban és felesége fényűző párizsi otthonában töltötte.
Morand inspiráló alakjává vált egy irodalmi csoportnak, amely nézeteit a barátja, Roger Nimier által alapított antiegzisztencialista The Hussards folyóiratban képviselte.
Morand 1939-ben és 1941-ben is indult a Francia Akadémia tagjai közé, de mindkétszer elutasították a pályázatát. 1958-ban ismét megpróbálta megszerezni a rangos kitüntetést. Ez a harmadik próbálkozás rávilágított háborús tevékenységének múltjára, és szervezett ellenállást váltott ki tagságával szemben. Charles de Gaulle megvétózta a felvételét. Morand végül 1968-ban megkapta a tagságot, de megtagadták tőle az új tagok beiktatását hagyományosan kísérő hivatalos ceremóniákat, és de Gaulle nem volt hajlandó fogadni az Elysée-palotában.
Úgy tartják, hogy Morand soha nem értékelte át újra elitista világnézetét és politikai ideológiáját, és élete végéig határozottan megtartotta ezt a gondolkodásmódot. Az interjúkban következetesen igyekezett elkerülni a második világháborúra való utalásokat. Továbbá azt is állítják, hogy ő és felesége pozíciójukat arra használták fel, hogy megpróbáljanak segíteni zsidó barátaikon, de ezt inkább a náci rezsimben betöltött befolyásuk és hatalmuk kiemelésére, mintsem emberségük demonstrálására tették. Soha nem ismerte fel azt a szenvedést, amelyet milliók szenvedtek el a totalitarizmus alatt.
Öröksége Ezra Pound, aki akkor Párizsban élt, lefordította első novelláskötetét, a Tendres stocks-t angolra (Tender Shoots). Marcel Proust írta az előszót. Két verseskötete, a Lampes à arc (Ívlámpák) és a Feuilles de température (Hőmérsékleti feljegyzések) kiadásával olyan figyelmet és elismerést kapott, amely megújult érdeklődést keltett korábbi munkássága iránt. Életműve a két világháború közötti időszakban, az 1920-as és 1930-as években termékeny volt, majd a második világháború alatt alábbhagyott.