Orahovica település Bosznia-Hercegovinában, Lukavac községben, a Tuzlai kantonban, a Bosznia-hercegovinai Föderáció területén.
Fekvése A település Bosznia-Hercegovina északkeleti részén, Tuzlától légvonalban 23, közúton 30 km-re délnyugatra, községközpontjától légvonalban 13, közúton 17 km-re délnyugatra, az Ozren-hegység keleti részén, a Turija-folyó völgyében, az Orahovica-folyó torkolata közelében, 250-350 méteres magasságban található.https://www.topografskakarta.com/jugo/ srb_25/vares_6/vr_6.html Topografska karta Vareš 475-2-2
Éghajlata A település éghajlata mérsékelten kontinentális. Az éghajlatot összhangban a Tuzla környékére általánosan jellemző időjárási viszonyokkal, meleg nyarak, valamint nagyon hideg, havas telek jellemzik. Az átlagos minimum hőmérséklet januárban −3 °C, a maximum pedig júliusban pedig 25 °C körül alakul. Az éves csapadékmennyiség megközelítőleg 860 mm. Az erdős-dombos környezet és a völgyek miatt a hideg levegő gyakran megülhet. Emiatt a havas időszak hosszabb és tartósabb lehet, mint a Lukavac alacsonyabb részein.
Népessége Nemzetiségi csoport Népesség1991 Népesség2013Szerb3440Bosnyák562330Horvát10Jugoszláv50Egyéb112Összesen923332
Története A középkorig A település környéke már az őskorban lakott volt, az Ozren-hegység térségében több bronzkori lelőhelyet tártak fel. A térség legszembetűnőbb képződménye a Vijenac közvetlen közelében emelkedő Gradina nevű magaslat – amely nevét a rajta állt erődítményről kapta –, a Strojna folyó felett, a Turia folyóval való összefolyásának közelében található. Egy meredek, nehezen megközelíthető lejtőkkel övezett, kiemelkedő magaslatról (487 m) van szó, amely csupán északi oldalán csatlakozik a szomszédos hegygerinchez. A lelőhelyet régészetileg még nem vizsgálták, bár sajátosságai alapján tipikus példája az őskori várak és középkori erődítmények elhelyezkedési módjának.
Középkor A középkorban a terület a Boszniai Királysághoz tartozott, majd 1463 után oszmán fennhatóság alá került. Ekkor a Dramešin nevű župa (egyházmegyei kerület) része vot.
Az oszmán uralom Az Oszmán Birodalom 1463-ban foglalta el Bosznia területét és ezt a vidéket a Zvorniki szandzsákhoz csatolta és a Dramešin župából kialakított azonos nevű náhije része lett. Orahovicát nem említik a korabeli oszmán adóösszeírások, de ha figyelembe vesszük a terület lakottságának hosszú folytonosságát – amire a régészeti terepbejárások, a helynevek, a hagyományok és a ritka régészeti leletek alapján következtethetünk –, megállapítható, hogy Orahovica, Babice és Jaruška is igen régi települések. A Jaruške Donji-i Begića-fogadó fontos szerepet tölt be a régió történetében és kulturális örökségében. A közelében iskolák, valamint az orahovicai régi mecset is megtalálható. Ez a mecset a 19. század végéről származik, építéséhez pedig a legnagyobb mértékben a jarušaki Hadži Jusuf Begić járult hozzá.
A helynevek a vidék ősi múltjáról tanúskodnak, ilyenek a Gradina, Mramor, Strojnak, Kapetanovaca, Selišta, Hranče selište, Crkvina, Vlaška rudina, Odžak, Antunovac, és Zvonac nevek. Emellett számos helyszínen találhatók régi temetők. A területen fennmaradt legjelentősebb tárgyi emlék a Mramor brdón (Mramor-dombon) található „stećak” (középkori sírkő). Ezen a lelőhelyen egy magányosan álló, talapzaton nyugvó, oszlop alakú, 150 cm magas sírkő látható. Mramortól mintegy 1 km-re található a Svatovac nevű régi „dovište” (imahely).
Az osztrák-magyar uralom A térség 1878-ig tartozott az Oszmán Birodalomhoz. Ekkor a berlini kongresszus határozata alapján az Osztrák-Magyar Monarchia katonai megszállása alá került, mely 1908-ban annektálta Bosznia-Hercegovinát. 1879-ben az első osztrák-magyar népszámlálás során a Maglaji járáshoz és Orahovica Turska községhez tartozó Orahovica Pravoslavska településnek 18 háztartása és 146 ortodox keresztény lakosa, Orahovica Turska településnek 28 háztartása és 139 muszlim lakosa volt.Haupt übersicht der politischen Eintheilung von Bosnien und der Herzegovina 1879. 92. o. 1910-ben a Maglaji járáshoz tartozó Orahovica Srpska településen 44 háztartást és 304 ortodox keresztény lakost, Orahovica Turska településen 47 háztartást és 227 muszlim lakost találtak.Die ergebnisse der volkzählung in Bosnien und der Herzegovina 1910. Statistichendepartment der landesregierung, Sarajevo, 1912. 98. o. Az 1878 és 1918 közötti osztrák-magyar közigazgatás alatt nagymértékű modernizációs folyamat ment végbe, beleértve az infrastrukturális fejlesztéseket. A térség iparosodása felgyorsult. A közeli Lukavacban vegyipar és vasúti infrastruktúra épült ki, ami később a közeli szénbányák hasznosításának is kedvezett.
Az Osztrák-Magyar Monarchia számos szokást és életmódbeli elemet honosított meg Bosznia-Hercegovina területén. Magasan fejlett ipari államként kiemelt figyelmet fordított az utak, vasútvonalak, hidak, gyárak és egyéb kiszolgáló létesítmények kiépítésére, hogy hatékonyan hasznosíthassa a régió erőforrásait. Ennek jegyében 1886-ban megépült a Doboj–Tuzla vasút, 1893-ban létrejött a lukavaci szódagyár, később koksz-, cement- és vegyipari üzemek épültek.
A jugoszláv időszak A monarchia szétesésével 1918-ban előbb a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, majd 1929-től a Jugoszláv Királyság része lett. Szerb-Horvát-Szlovén Királyság megalakulását követően a térség is betagozódott ebbe az új délszláv államba. A közeli Lukavac szódagyára és más ipari üzemek egyre több falubelinek biztosítottak kereseti lehetőséget, így sok család részben mezőgazdaságból, részben gyári munkából élt.
A Független Horvát Állam (NDH) 1941 áprilisában történt megalakulásával a település is ennek része lett. A második világháború idején ez a vidék is megszenvedte Jugoszlávia 1941. áprilisi lerohanásának következményeit. A tágabb Tuzla térsége az ellenállás egyik fontos központjává vált, ahol a jugoszláv partizánok rendszeresen hajtottak végre hadműveleteket. A második világháború során Lukavac térségét kétszer is felszabadították a fasiszta megszállók alól. Az első felszabadításra 1943. szeptember 30-án, a másodikra és egyben véglegesre pedig 1944. szeptember 13-án került sor.
A háború éveiben a helyi közösségi élet jelentősen visszaesett, és az oktatás is megszakadt vagy erősen korlátozott volt. A térségben általános volt az élelmiszerhiány, a katonai mozgások és a politikai bizonytalanság. A lakosság főként mezőgazdaságból élt, ami a túlélés alapját jelentette a háború alatt is.
A háború végét követően a település is a szocialista Jugoszlávia része lett. Az 1953-as agrárreformok keretében végrehajtott kollektivizálás a település mezőgazdasági területeit helyi szövetkezetekbe integrálta. A jugoszláv hatóságok szövetségi struktúrákon keresztül támogatták az etnikumok közötti harmóniát, de a nyolcvanas években gazdasági stagnálás és nacionalista ébredések hatására mögöttes feszültségek alakultak ki, amit tovább súlyosbított Slobodan Milošević szerbiai felemelkedése, aki a köztársaságok közötti szerb egységre szólított fel.
A boszniai háború A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság felbomlása 1991-ben felgyorsult, miután Szlovénia és Horvátország kikiáltotta függetlenségét, arra késztette Bosznia-Hercegovinát, hogy hasonló belső nyomással szembesüljön, miközben a vezetők körében a nacionalista retorika fokozódott. A boszniai szerbek, akik attól tartottak, hogy a bosnyákok által uralt független államban csak kisebbségi státuszuk lesz a Szerbiával való egyesülésre törekedtek, hogy egy összefüggő Nagy-Szerbiát alakítsanak ki. Bosznia 1992. március 3-án kiáltotta ki függetlenségét, amelyet az Európai Közösség április 6-án elismert.
A háború 1992 áprilisában tört ki, amikor a boszniai szerb paramilitárisok és a Jugoszláv Néphadsereg egyes egységei – amelyeket a Ratko Mladić parancsnoksága alatt a Szerb Köztársaság Hadserege (VRS) néven szerveztek át – összehangolt támadásokkal elfoglalták a bosnyák területek mintegy kétharmadát. 1992 tavaszán, miután a környező szerb erők megkísérelték ellenőrzés alá vonni a stratégiai útvonalakat, a térség gyorsan a frontvonalba került. 1992-ben a környékbeli szerb lakosságon is gyorsan végigsöpört az ébredő szerb nacionalizmus hulláma, akik gyalogos és páncéltörő fegyvereket kaptak és komoly veszélyt jelentettek a szomszédos bosnyák és horvát települések lakóira. A közeli Lukavacban 1992-ben megalakult a 117. hegyi dandár, majd 1993-ban a 212. bosnyák dandár. Ezekben a környező falvak bosnyák lakói is szolgáltak. A dandárok a háború végéig a térség fő védelmi erői voltak.
A térség a háborúban stratégiai jelentőségű terület lett. A helyi források szerint már 1992. május 28-án súlyos harcok zajlottak Orahovica és a közeli Grič védelmében. Ekkor esett el Sulejman Sulejmanović, aki a lukavaci Területvédelmi Erők (TO) 7. zászlóaljának tagja volt. A település katonai jelentőségét elsősorban a Grič nevű magaslat adta. Ez a Turija-völgy fölötti stratégiai pont volt, amelynek birtoklása fontos volt a környék ellenőrzése szempontjából.
Súlyos harcok színtere volt a Vijenac 619 méteres közeli magaslata, mely innen néhány kilométerre délkeletre található. 1994. május 11-én az ARBiH erői elfoglalták/felszabadították a Vijenac magaslatot és Jaruške Gornje területét. A helyi megemlékezések ezt a lukavaci térség egyik legfontosabb katonai eseményeként tartják számon. A Vijenac-csúcs elfoglalása azért volt fontos, mert a magaslat stratégiai ellenőrzést biztosított a környező terület felett. A magaslaton jelentős tüzérségi fegyverzet volt: a helyi forrás mintegy húsz különböző kaliberű tüzérségi fegyvert említ. A zsákmányolt fegyverzet és lőszer akkori értékét körülbelül 10 millió német márkára becsülték. A Vijenac elfoglalása után megnyílt a lehetőség a további műveletekre a környező hegyvidéken. A helyi történeti összefoglalók szerint ez előfeltételt teremtett a Vozuća térségében és a Banovići–Lukavac–Gračanica térség egyes részein 1995-ben végrehajtott további hadműveletekhez. A Jaruške Gornje és Turija térségében emlékművek is őrzik az ott elesett katonák emlékét.
A helyi történeti emlékezetben különösen fontos dátum 1995. július 3. Ezen a napon a boszniai kormányerők heves harcokban visszafoglalták/felszabadították a Grič magaslatot, amelyet a lukavaci önkormányzat és Orahovica közössége a település felszabadításának döntő eseményeként tart számon. Július 3-a ezért ma is Orahovica helyi ünnepnapja (Dan MZ Orahovica).
Az 1995 decemberében aláírt daytoni megállapodás véget vetett a háborúnak. A békeszerződés utáni területmegosztási megállapodás értelmében a település Bosznia-hercegovinai Föderáció entitás és Tuzla kanton részévé vált. A harcok miatt a lakosság többsége elhagyta a települést és 2013-ra a háború előtti 344 fős szerb lakosság nem tért vissza és a bosnyákok száma is jelentősen csökkent. A háború után a területet az aknamezők is súlyosan érintették: Ez is azon lukavaci térségek közé tartozott, amelyeket a hatóságok különösen veszélyesnek minősítettek a háborúból visszamaradt robbanóeszközök miatt. Még 2019-ben is zajlott aknamentesítés Orahovicában, többek között a Mujagići és Karići nevű településrészek között.
Gazdaság A Turija völgye és a környező dombvidék elsősorban kisüzemi és családi mezőgazdaságra alkalmas. A térségben jelen van a növénytermesztés, állattartás, gyümölcstermesztés és kisebb gazdaságok működtetése. Orahovicában és közvetlen környezetében a mezőgazdaság mellett kisebb szolgáltató és kereskedelmi vállalkozások működnek. Orahovica maga nem ipari település, viszont csak néhány kilométerre van Lukavactól, amely Bosznia-Hercegovina egyik jelentős ipari térsége. Továbbra is probléma a népesség csökkenése és az elvándorlás.
Infrastruktúra