A francia direktórium egy politikai rendszer és egy történelmi korszak neve, amely lezárta az 1789-ben kezdődött francia forradalom első, erőszakosabb szakaszát (1789–1791. aug. 10.), és konszolidálta az új rendszert. Az elnevezés eredetileg a végrehajtó hatalom élén álló, öttagú igazgatótanácsra (franciául: Directoire) vonatkozott.
Története right|thumb|A Jakobinus Párt ülése, 1791. január-február (korabeli rajz) A rendszer a Nemzeti Konvent által létrehozott 1795-ös alkotmány alapján szerveződött. A forradalmi polgárság ebben az időszakban még változatlanul ragaszkodott a forradalmi ideológiához, a köztársasághoz, az antiklerikalizmushoz, a nemesellenességhez s a néppel kötött szövetség látszatához, ugyanakkor egyre kíméletlenebb módon érvényesítette a tulajdonosi érdekeit. Az 1791-es elvekhez visszatérve, mérsékelt republikánus, középutas, liberális, és parlamentáris rendszert kívánt létrehozni, amely egyaránt távol áll a királypárti restaurációtól és a forradalmi kormányzattól. Fő ellentmondása abban állt, hogy az adott körülmények között a liberális kormányzás lehetetlennek bizonyult, s maguk a rendszer hívei kényszerültek arra, hogy alkotmányellenes eszközöket alkalmazzanak az alkotmány fenntartása érdekében.
A társadalmat politikai és vallási gyűlölködés osztotta meg, a háború folytatódott, a kormánynak rendkívüli pénzügyi és gazdasági nehézségekkel kellett megküzdenie. A baloldali és jobboldali ellenzékkel harcolva, hol az egyikre, hol a másikra lesújtva, a kormányzat fokozatosan elidegenítette magától a lakosságot, s egyre szűkítette a királypártiak és a jakobinusok közti társadalmi bázisát. A rendszer csak a párizsi jobboldal vendémiaire 13-i felkelésének leverése után kezdhette meg működését. 1796-ban az Egyenlők összeesküvését létrehozó baloldallal kellett leszámolnia, 1797-ben pedig a jobboldal győzelmét kellett megakadályoznia a fructidori államcsínnyel. Ezután (1797. november 29.) megfosztották politikai jogaitól a nemességet, a törvényt azonban nem alkalmazták. 1798-ban a baloldal előretörését a floréali államcsínnyel akadályozták meg, 1799-ben azonban a baloldal a prairiali államcsínnyel mégis érvényesítette törekvéseit
A lakosságon növekvő politikai közöny lett úrrá, a korszak végén egyes választásokon csak a voksolásra jogosultak 10%-a jelent meg. A Direktóriumnak egyházügyi téren nem sikerült csökkentenie a konfliktusokat, jelentős támogatásban részesítette viszont a tudományt és az oktatásügyet, adóügyi és pénzügyi reformjaival pedig lefektette a gazdasági fellendülés alapjait. A hadseregek ellátását kivették az állam kezéből: hadiszállítókra bízták, s jelentős terheket róttak a megszállt országokra is. A tábornokok és a hadsereg politikai szerepe megnövekedett. Az első koalíció háborúját sikerült győztesen lezárni a Campo Formió-i békével (1797), s a francia terjeszkedés és az egyiptomi hadjárat miatt azonban nem tudták megakadályozni a második koalíció háborújának kirobbanását. A katonai vereségek és a gazdasági nehézségek miatt a törvényhozó szervek (Ötszázak és Vének Tanácsa) radikális intézkedésekhez folyamodtak (kényszerkölcsön, túsztörvény), amely megriasztotta a tulajdonos polgárságot.
1799-ben már maguk a rendszer megalapítói is úgy látták, hogy az alkotmány módosításra szorul. A brumaire-i államcsínnyel mindössze a végrehajtó hatalmat kívánták megerősíteni, Bonaparte tábornok azonban, a puccs főszereplője, nem volt hajlandó kiadni kezéből a megszerzett hatalmat, s az 1799-es alkotmánnyal új politikai rendszert hoztak létre. A Direktórium pénzügyi és adóügyi reformjainak eredményeit már Bonaparte konzulátusa sajátította ki.
Belpolitika az „első direktórium” idején (1795. augusztus 22. – 1796. szeptember 4.) A Nemzeti Konvent 1795. augusztus 22-én új alkotmányt fogadott el. Ez az 1793-as alkotmányhoz képest lényegében visszatérést jelentett a mérsékeltebb 1791-es alkotmány elveihez. A törvényhozó hatalmat 750 honatya kezébe helyezte, közülük ötszázan alkották az Ötszázak Tanácsát, a fennmaradó 250 honatya a Vének Tanácsának tagja volt. Ez tehát egy kétkamarás parlament. A törvényeket az alsóház, az Ötszázak Tanácsa alkotta, a felsőház szerepét betöltő Vének Tanácsának bizonyos mértékig vétójoga volt. A parlament két háza mellett létrejött egy végrehajtó szerv is, az 5 tagból álló Direktórium.
A népszavazáson szavaztak igennel az új alkotmányra, és nemmel. Az eredményeket 1795. szeptember 23-án hozták nyilvánosságra, és az új alkotmány 1795. szeptember 27-én lépett hatályba. Mivel a szavazati jog korlátozott volt (csak azok szavazhattak, akik adót fizettek az államnak!) október elején Párizsban felkelések törtek ki. A vezetőség először Paul Barras-t bízta meg az új alkotmány védelmével, de helyette hamarosan Bonaparte Napóleon, egy fiatal, ambiciózus, erőskezű tábornok lépett színre, aki az utcai tüntetőket és felkelőket – először a történelemben – ágyútűzzel (kartács) verte szét.
bélyegkép|jobbra|Paul Barras Október 3-án és 4-én Párizs jobboldali szekciói lázadást robbantottak ki. A Nemzeti Konvent védelmi bizottságot hozott létre Barras vezetésével, aki öt köztársasági tábornokot állított maga mellé, köztük Bonaparte Napóleont. A III. év vendémiaire 13-án (1795. október 5.) royalista felkelés robbant ki Párizsban. A Konvent kimondta a permanenciát, Barras részvételével öttagú Rendkívüli Bizottságot választott, és a sans-culotte-ok segítségét kérte. Október 4-én három zászlóaljat szerveztek „1789-es hazafiakból”. Barras 13-án [vagy 5-én] hajnalban maga mellé vett néhány tábornokot, köztük Bonapartét (mindössze 5000-6000 embere volt). Joachim Murat-nak (aki régi bajtársa volt az itáliai hadseregből, s akit szárnysegédévé nevezett ki), sikerült hatalmába kerítenie a sablons-i táborban lévő ágyúkat. A mintegy húszezernyi, de tüzérséggel nem rendelkező felkelőt végül sikerült visszanyomni és szétszórni. Bonaparte – figyelemre méltó újítás – az utcai harcot ezeknek az ágyúknak a bevetésével döntötte el, a szó legszorosabb értelmében széjjellőtte a lázadókat. A vendémiaire-i royalista felkelés elbukott. Ez az esemény véglegessé tette a szakítást a thermidoristák, és a royalisták között. Végül a Konvent közvetlen feloszlása előtt, a IV. év brumaire 4-én (1795. október 26-án) általános amnesztiát szavazott meg a kizárólag a forradalomra vonatkozó tetteket illetően – így a royalista felkelőknek is.
A IV. év brumaire 4-én a Konvent „Éljen a Köztársaság!” kiáltások közepette oszlott fel. Az új rendszer az első időben azzal volt elfoglalva, hogy működésbe hozza a III. évi alkotmány által létrehozott intézményeket. Gyakorlatilag a Direktórium alatt ugyanazoké az embereké volt a hatalom, mint a thermidoriánus Konvent idején. A Direktóriumot az Ötszázak Tanácsa által előterjesztett listából választották meg. A Vének Tanácsa (amelyet korábban sorsolással jelöltek ki) Barras-t, La Revellière-Lépeaux-t, Le Tourneurt, Reubellt és Sieyèst (aki visszalépett, helyette Carnot-t választották meg) jelölte ki. Mind az öten „királygyilkosok” voltak. La Revellière-Lépeaux, az egykori girondista, élesen szemben állt a jakobinusokkal, de meggyőződéses republikánus és antiklerikális volt. Általában az elzászi Reubellre hallgatott, aki szintén tagja volt az Alkotmányozó Gyűlésnek, majd a Konventnek is, mégpedig a Hegypárt soraiban. Nagy tekintélynek örvendett, s mindig a természetes határok mellett kardoskodott. Barras, thermidor 9 és vendémiaire 13 keménykezű embere, katonatiszt, az egykori harácsoló terrorista, aki kétségtelenül feltétlen híve volt a forradalomnak, de bármikor eladta magát annak, aki többet kínált.
A Direktórium a terror alatt börtönül szolgáló Luxembourg-palotában rendezkedett be, és titkárságot szervezett magának, amely később Bonaparte államtitkársága lett. A hat minisztérium élére a következőket jelölték ki: belügyminiszter Bénézech, pénzügyminiszter a „királygyilkos” Ramel-Nogaret, igazságügyi miniszter Merlin de Douai, a gyanús elemekről szóló törvény megszerkesztője, külügyminiszter az ugyancsak „királygyilkos” Delacroix, hadügyi és tengerészetügyi miniszter két másodrendű katonatiszt. Később egy hetedik minisztériumot is alakítottak, a rendőr-minisztériumot, amelynek élére nemsokára Cochon de Lapparent került.
A IV. év brumaire 14-én (1795. november 5-én) a Direktórium, „megalakulását közhírré teendő”, kiáltványt tett közzé, amely tulajdonképpen kormányprogram volt. Kijelentette, hogy politikai téren szándékában áll aktív harcot folytatni a royalizmus ellen, újjáéleszteni a hazafiságot, erélyesen elnyomni valamennyi frakciót, megsemmisíteni a pártoskodás szellemét és leküzdeni minden bosszúvágyat, hogy létrehozzuk az egyetértést, helyreállítsuk a békét. Gazdasági téren a feladat: „újra megnyissuk a termelés forrásait, újjáélesszük a kereskedelmet és az ipart, felszámoljuk a spekulációt, új életet adjunk a művészeteknek és a tudományoknak, újra megvalósítsuk a bőséget, megszilárdítsuk a közbizalmat. Röviden: „a társadalmi rendet állítsuk a forradalmaktól elválaszthatatlan káosz helyébe, egyszóval, hogy megadjuk a Francia Köztársaságnak azt a boldogságot és dicsőséget, amely megilleti – ez a feladata az Önök törvényhozóinak és a végrehajtó Direktóriumnak!” A Direktórium vendémiaire másnapján lépett hivatalba. Célja a republikánus erők egységfrontjának megteremtése volt.
A royalista felkelés hatására a jakobinusok szintén előretörtek, a kormány jóakarattal közeledett feléjük, és számos jakobinust helyezett a közigazgatásba, tolerálta a sajtójukat, ezért több jakobinus lap jelent meg. Megnyíltak a klubok is (pl. a Panthéon Klub, amely nemsokára több ezer tagot számlált). Babeuf elindította saját lapját, a „Le Tribun du Peuple”-t. Néhány egykori Konvent-tag – többek között Amart és Lindet-t – támogatásával kibontakozott a baloldal offenzívája. A Direktórium végül nyugtalankodni kezdett. Frimaire 14-én (december 5-én) letartóztatási parancsot adott ki Babeuf ellen. A direktóriumra, az első rendes kormányra a forradalom megkezdése óta, igen nehéz feladat várt. Újra kellett szervezni a megbontott társadalmat, gyógyítani a hosszú polgárháború által ütött sebeket, és ami a legnehezebb volt: hatalmat gyakorolni erőszak nélkül.
Először is a pénzügyek rendbe tétele okozott nagy nehézséget. Az assignat-nak nevezett papírpénzek tömege egyre nőtt, de értékük szinte semmi nem volt. Amikor pedig az előírt mennyiség betelt, új pénzt bocsátottak ki a még meglevő állami javak fedezetével. Így azáltal, hogy új bankókat nyomattak, egy időre elhárították ugyan az államcsődöt, de annál súlyosabbá tették azt. Eltekintve a bankórendszer gazdasági veszélyétől, ez nagy erkölcsi bajokat is okozott. A pénzérték szüntelen változása, őrült tőzsdespekulációkra adott alkalmat. A pénzbőség és értékének folytonos ingadozása pedig túlzott pazarlást indított el, úgyhogy a direktórium e tekintetben talán még felül is múlta XV. Lajos korát. Akik az assignat-kon kívül tudtak eladni és cserébe pénzt szerezni, nagy gazdagságra tettek szert. Az állam rájuk volt utalva és készpénzért uzsorakamatot fizetett. Másrészt az állam hitelezői tönkrementek, mert a kamatot assignat-kban fizették akkor is, amikor 300 frank, csak egy ezüst frankot ért. Voltaképp a középosztály, a munkás és a takarékos polgár fizette meg az egésznek az árát. 1796. február 19-én bejelentették az assignat halálát, és „területi utalványokat” bocsátottak ki 2400 millió értékben, de ez utóbbiak már az első kibocsátáskor elvesztették értékük 60-70%-át.