+ Dzimma Arab írás ذمّة Tudományos átírás ḏimma / dhimma Magyaros alak dzimma Jelentés védelem, oltalom, szerződéses kötelezettség; jogi értelemben védett, de alárendelt státusz A státusz alanya ḏimmī / dzimmi Kapcsolódó fogalmak ahl al-ḏimma, ahl al-kitāb, dzsizja, harádzs, ṣulḥ, amān Fő forrásrétegek Korán 9:29; korai megadási szerződések; hadíszok; fiqh; ʿUmar-paktum; kalifai rendeletek Vitatott aspektusok védelem és alávetettség viszonya; a dzsizja megalázó értelmezése; megkülönböztető szabályok; a gyakorlat regionális eltérései
A dzimma vagy dhimma (arab: ذمّة, tudományos átírással: ḏimma, „védelem”, „oltalom”, „szerződéses kötelezettség”) a klasszikus iszlám jogban a muszlim uralom alatt élő bizonyos nem muszlim közösségek védett, de alárendelt jogi státuszát jelölte. A státusz alanyait dzimmiknek (arab: ذمّي, ḏimmī) nevezték. A dzimmik rendszerint dzsizját fizettek; ennek fejében életük, vagyonuk és vallásgyakorlásuk meghatározott jogi védelmet kapott, ugyanakkor politikai, társadalmi, jogi és vallásgyakorlási korlátozások alá estek.
A dzimma elsősorban a Könyv népeihez kapcsolódott, különösen a zsidókhoz és a keresztényekhez, de a korai és klasszikus jogi gyakorlat zoroasztriánusokra, majd egyes területeken hindukra, buddhistákra és más vallási közösségekre is kiterjesztette. A modern kutatás a dzimmát egyszerre vizsgálja mint a meghódított vagy szerződéses nem muszlim közösségek jogi keretek közé szorításának premodern intézményét, valamint mint a nem muszlimok intézményesített vallási-politikai alávetettségének formáját. A rendszer konkrét működése koronként, régiónként és jogiskolánként eltért, de a jogi hierarchia és az alacsonyabb státusz a klasszikus dzimma-fogalom tartós eleme volt.
Etimológia és terminológia
Az arab ḏimma szó alapjelentése „védelem”, „oltalom”, „kötelezettség” vagy „szerződéses felelősség”. A ḏimmī ennek alanya, vagyis olyan nem muszlim személy, akit a muszlim uralom alatti jogrend védett státuszba sorolt. Az ahl al-ḏimma kifejezés „a védelem népét”, az ahl al-kitāb pedig „a Könyv népét” jelenti. A magyar szakirodalomban a „dzimma” és „dzimmi” alak használható; a „dhimma” és „dhimmi” inkább angolos átírások.
A dzimma nem azonos a modern állampolgársággal. Premodern jogi kategória volt, amely a vallási hovatartozáshoz, az adózáshoz, a közösségi autonómiához és a muszlim politikai fennhatóság elismeréséhez kapcsolódott. A státuszhoz leggyakrabban a dzsizja, vagyis a nem muszlim felnőtt férfiakra kivetett fejadó, valamint egyes területeken a harádzs, a meghódított földekhez kötődő adó kapcsolódott. A két adónem elméletileg különbözött, de a történeti gyakorlatban és a terminológiában helyenként összefonódott.
Koráni hivatkozások és a jogi keret kialakulása
A dzimma jogi és teológiai hátterében a nem muszlim monoteista közösségek koráni megkülönböztetése áll. A Korán több helyen beszél a „Könyv népeiről”, de a dzimma mint kidolgozott jogi intézmény nem közvetlenül koráni rendszerként, hanem a korai hódítások, megadási szerződések, kalifai rendeletek és jogtudósi értelmezések eredményeként alakult ki.
A dzsizja közvetlen koráni alapjaként a szakirodalom a 9:29 verset említi, amely a „Könyv népei” elleni harcról beszél addig, amíg azok meg nem fizetik a dzsizját „ʿan yadin wa-hum ṣāghirūn”. A kifejezés értelmezése a klasszikus és modern irodalomban vitatott. A középkori exegézis és jogirodalom jelentős része a ṣāghirūn szót alávetettségként, megalázottságként vagy alacsonyabb státuszként értette, és ebből a dzsizja fizetésének alávetettségi jelentését vezette le. A klasszikus jogi iskolák többsége a verset a dzimmik alacsonyabb jogi státuszának egyik alapjaként kezelte. Modern filológiai kutatások ugyanakkor vitatják, hogy a koráni kifejezés önmagában rituális megalázást írna elő; ez azonban nem változtat azon, hogy a klasszikus jogi recepcióban a hierarchikus olvasat domináns volt.
A dzimma korai története szorosan kapcsolódott a megadási szerződésekhez. Milka Levy-Rubin kutatása szerint a 7. századi hódítások után kötött helyi szerződések gyakran pragmatikus, adózási és biztonsági megállapodások voltak, amelyekből csak fokozatosan alakult ki a később egységesebbnek mutatkozó dzimmi-szabályozás. A ʿUmar-paktumként ismert normagyűjtemény a kutatás szerint nem egyszerűen egy 7. századi dokumentum, hanem hosszabb jogi és adminisztratív fejlődés eredménye, amely a 8–9. században, különösen az abbászida korban nyerte el kanonikus formáit.
Hadíszok és korai jogi források
A hadíszirodalom és a korai jogi szövegek kettős képet adnak. Egyes hagyományok a szerződéses védelem alatt álló nem muszlimokkal szembeni jogtalanság tilalmát hangsúlyozzák. A Ṣaḥīḥ al-Buḫārī egyik hagyománya szerint aki jogtalanul megöl egy szerződéses védelem alatt álló személyt, nem érzi meg a Paradicsom illatát. Egy másik, Abū Dāwūd gyűjteményében szereplő hagyomány a szerződéses védelem alatt álló személy jogainak csorbítását, túlterhelését vagy vagyonának jogtalan elvételét ítéli el.
Más hagyományok a dzsizját a fegyveres konfliktus lezárásának vagy elkerülésének feltételeként mutatják be. A Ṣaḥīḥ Muslim egyik hadísza szerint a muszlim hadvezérnek előbb az iszlám elfogadására, majd ennek elutasítása esetén a dzsizja megfizetésére kellett felszólítania az ellenfelet; ha ezt is elutasították, következhetett a harc. Abū Dāwūd egyik hagyománya szerint Mohamed életben hagyta Ukaydir of Dūma vezetőt, és békét kötött vele a dzsizja fizetésének feltételével.
A korai jogi irodalomban a dzsizja alávetettségi jellege kifejezetten megjelenik. Mālik ibn Anasz al-Muwaṭṭaʾ című művében a zakátot a muszlimokra kivetett, megtisztító és a szegényeket segítő adóként, a dzsizját pedig a Könyv népeire kivetett, őket „megalázó” adóként különbözteti meg. Ez a megkülönböztetés fontos legitim kritikai pont: a dzsizja nem pusztán fiskális eszköz volt, hanem a klasszikus jogi hagyomány jelentős részében az alávetett státusz jelölője is.
A státusz tartalma
A dzimma a nem muszlim közösségek számára bizonyos fokú jogi biztonságot biztosított. A védett közösségek tagjai általában megtarthatták vallásukat, templomaikat vagy zsinagógáikat, családjogi és belső közösségi ügyeikben gyakran saját vallási vezetőik vagy bíróságaik előtt járhattak el, és jogi védelem illette meg életüket és vagyonukat.
A védelmi elem nem utólagos apologetikus magyarázat: a korai megadási szerződésekben és egyes hadíszokban is megjelenik az a gondolat, hogy a muszlim politikai hatalomnak védenie kell a szerződéses alávetettséget elfogadó nem muszlimokat. A védelem azonban nem jelentett egyenlő jogállást. A dzimma hierarchikus rendszer volt, amelyben a muszlim közösség vallási és politikai elsőbbsége jogilag is kifejeződött.
Terület A dzimma tipikus tartalma Korlátozó vagy kritikai aspektus Vallásgyakorlás A zsidó, keresztény és más elismert közösségek bizonyos feltételekkel gyakorolhatták vallásukat. A nyilvános szimbólumok, körmenetek, harangozás, térítés és új vallási épületek építése gyakran korlátozás alá esett. Közösségi autonómia A belső vallási, családjogi és öröklési ügyekben a közösségek gyakran saját normáikat alkalmazhatták. Ez az autonómia nem zárta ki a muszlim bíróságok és állami hatóságok végső fennhatóságát. Adózás A dzimmik dzsizját fizettek; egyes területeken földadó és más terhek is érintették őket. A dzsizja a klasszikus jogban a védelem ellenértékeként és az alávetett státusz jelölőjeként is működött; egyes jogi értelmezések megalázó fizetési módot írtak elő. Katonai szolgálat A dzimmik általában nem voltak kötelesek muszlim katonai szolgálatra. A katonai szolgálat alóli mentesség a dzsizja egyik magyarázata volt, de nem szüntette meg az alacsonyabb politikai státuszt. Hivatalviselés A történeti gyakorlatban zsidók és keresztények időnként fontos adminisztratív vagy udvari szerepekhez jutottak. Sok jogi és vallási szerző kifogásolta, ha nem muszlimok muszlimok fölött gyakoroltak hatalmat; hivatalviselésük gyakran politikai szükséglet vagy uralkodói kivétel volt. Jogállás A dzimmi személyét és tulajdonát elvben védelem illette meg. A tanúvallás, vérdíj, házasságjog, fegyverviselés és közjogi státusz területén több jogiskolában hátrányos megkülönböztetés jelent meg.
Korlátozások és alávetettség
A dzimma-rendszer legitim kritikai értékelésének központi pontja, hogy a védelemhez intézményesített alacsonyabb státusz társult. A ʿUmar-paktum, az abbászida rendeletek és a klasszikus jogi kézikönyvek több olyan szabályt tartalmaztak, amelyek a dzimmik elkülönítését, alávetettségét és vallási láthatóságának csökkentését szolgálták. Ezek a szabályok nem minden területen és korban érvényesültek azonos módon, de nem tekinthetők pusztán iszlámkritikus túlzásnak: a jogtörténeti forrásokban és középkori szerzőknél valós szabálytípusokként jelennek meg.
A klasszikus forrásokban és történeti gyakorlatban előforduló korlátozások főbb típusai:
Terület Korlátozás típusa Forrás- és értelmezési háttér Vallási épületek Új templomok, zsinagógák vagy kolostorok építésének tilalma vagy korlátozása; meglévő épületek javításának engedélyhez kötése; vallási épületek magasságának vagy láthatóságának korlátozása. A ʿUmar-paktum változatai és a későbbi jogi kézikönyvek visszatérő elemei; alkalmazásuk régiónként eltért. Nyilvános vallásgyakorlás Körmenetek, harangozás, nyilvános kereszt- vagy ikonhasználat, hangos imádkozás, vallási ünnepek látványos megtartásának korlátozása. A korlátozás célja a nem muszlim vallási jelenlét nyilvános visszaszorítása volt; al-Andaluszban és más térségekben is adatolható. Térítés és vallásváltás A nem muszlimok térítése a muszlimok felé tiltott vagy szankcionált volt; a muszlimból más vallásra térés a klasszikus jogban hitehagyásnak számított. A jogi hierarchia egyik legfontosabb eleme: a rendszer nem vallási egyenlőséget, hanem muszlim fennhatóság alatti korlátozott vallásgyakorlást ismert el. Öltözet és külső megkülönböztetés Megkülönböztető öv vagy zsinór, például zunnār; bizonyos fejfedők, színek vagy ruhadarabok előírása; muszlim öltözet utánzásának tilalma. A megkülönböztető öltözet kérdését Tritton, Cohen és Levy-Rubin is tárgyalja; az eredet és datálás vitatott, de a szabálytípus létezése jól adatolt. Lovaglás és fegyverviselés Lovon vagy tevén való közlekedés korlátozása; oldalnyereg, szamár vagy egyszerűbb felszerelés előírása; fegyverviselés tilalma. A szabályok a társadalmi hierarchia látható kifejezését szolgálták. A málikita anyagok és az al-Andaluszról szóló kritikai szakirodalom is említi őket. Hivatalviselés Muszlimok fölötti közigazgatási, katonai vagy bírói hatalom korlátozása. A gyakorlat eltért az elmélettől: nem muszlim írnokok, orvosok, pénzügyi szakemberek és diplomaták időnként magas pozícióba jutottak, ami gyakran vitát váltott ki a vallástudók körében. Tanúvallás és bíráskodás Nem muszlim tanúk vallomásának korlátozott vagy érvénytelen volta muszlimok közötti vagy muszlimokat érintő ügyekben. A klasszikus jogi diszkrimináció egyik tipikus területe; a részletszabályok jogiskolánként különböztek. Házasság és családjog Muszlim férfi elvehetett zsidó vagy keresztény nőt, de nem muszlim férfi nem vehetett el muszlim nőt; vegyes házasságból származó gyermekeket muszlimként kellett nevelni. A szabályok a muszlim közösség demográfiai és vallási elsőbbségét erősítették. Al-Andalusz málikita forrásainak kritikai feldolgozása külön is hangsúlyozza ezt a dimenziót. Vérdíj és büntetőjog Egyes jogiskolákban a nem muszlim vérdíja alacsonyabb volt a muszliménál; a muszlim és nem muszlim sérelmére elkövetett azonos cselekmények szankciója eltérhetett. A részletszabályok vitatottak és iskolánként eltértek, de a hierarchikus személyi státusz valós jogtörténeti jelenség volt. Vendéglátási és szolgáltatási kötelezettségek Egyes korai megadási szerződések és jogi hagyományok előírták muszlim utazók vagy katonák meghatározott idejű ellátását. A Muwaṭṭaʾ szerint ʿUmar bizonyos dzsizja-fizetőkre adót és háromnapos vendéglátási kötelezettséget rótt ki.