Bokavići település Bosznia-Hercegovinában, Lukavac községben, a Tuzlai kantonban, a Bosznia-hercegovinai Föderáció területén.
Fekvése A település Bosznia-Hercegovina északkeleti részén, Tuzlától légvonalban 13, közúton 15 km-re nyugatra, községközpontjától légvonalban és közúton 3 km-re délre, a Spreča-folyó völgyében, a Turija-folyó torkolatánál kialakított Modrac-tó északi partján, 200-300 méteres magasságban található.https://www.topografskakarta.com/jugo/ srb_25/doboj_15/dob_15.html Topografska karta Doboj 425-4-4
Éghajlata A település éghajlata mérsékelten kontinentális. Az éghajlatot összhangban a Tuzla környékére általánosan jellemző időjárási viszonyokkal, meleg nyarak, valamint nagyon hideg, havas telek jellemzik. Az átlagos hőmérséklet januárban −2 °C, júliusban pedig 25 °C körül alakul. Az éves csapadékmennyiség megközelítőleg 800 mm.
Népessége Nemzetiségi csoport Népesség1991 Népesség2013Szerb22Bosnyák12611260Horvát23Jugoszláv560Egyéb1325Összesen13241290
Története A középkorig A település környéke már az őskorban lakott volt, az Ozren-hegység térségében több bronzkori lelőhelyet tártak fel. Különösen értékes leletek kerültek elő Bokavići területéről. A Jala és a Spreča folyók találkozásának közelében, a Bokavići falu fölötti egyik gerincen 1951-ben került elő a jól ismert Bokavići kincslelet, amely jelenleg Bosznia-Hercegovina legnagyobb ismert Ha B1 fázisú lelete. A leletet 1951-ben találták meg egy hegygerincen, Bokavići fölött. Nem sírról vagy településmaradványról van szó, hanem deponált kincsről, vagyis olyan tárgyegyüttesről, amelyet valamikor elrejtettek vagy szertartási célból helyeztek el. A Ha B1 a közép-európai bronzkor kronológiájában a késő bronzkor egyik szakasza, nagyjából az i. e. 11. század körüli időszak. A lelet azért fontos, mert arra utal, hogy a mai Tuzla–Spreča vidék már az i. e. 2. évezred végén bekapcsolódott a bronzkori kereskedelmi és kulturális hálózatokba, jelentős bronzfeldolgozó és fémhasználó központok közelében lehetett, valamint kapcsolatban állhatott a Kárpát-medence, a Balkán belső területei és az Adria felé vezető útvonalakkal.
A Bokavići kincs főként bronzból készült használati és fémműves tárgyakból áll. A lelet legfontosabb tárgyai közé tartoznak a tokos és szárnyas szekercék. Ezek nem egyszerű fegyverek voltak, hanem a bronzkori társadalmakban a fémfeldolgozás, a gazdagság és a hatalom jelképei is lehettek. A kincsben a korszakra jellemző bronz karperecek, gyűrűk, spirális díszek és egyéb személyes viseleti tárgyak is előfordultak. Ezek a tárgyak arra utalnak, hogy nem pusztán hulladék- vagy nyersanyagkészletről volt szó, hanem értékes, használatban lévő tárgyak kerültek együttesen elrejtésre. A Bokavići-lelet időrendje (Ha B1) ugyanabba a nagy európai bronzkori környezetbe illeszkedik, amelyben a mai Magyarország területén is számos nagy bronzkincs keletkezett. A tárgytípusok alapján a Balkán és a Kárpát-medence közötti kulturális kapcsolatok jól láthatók.
Középkor A középkorban a terület a Boszniai Királysághoz tartozott, majd 1463 után oszmán fennhatóság alá került. A mai falu valószínűleg az oszmán időszakban vagy valamivel az előtt alakult ki, első említése 1512-ből való. A település nevét a Bokavić családról kapta, amely vélhetően első telepese volt. A 15. század végi oszmán hódítás előtt a hasonló falvak korai demográfiai összetétele a kis, rokonságon alapuló, 50–200 lakosú közösségek regionális mintáit követte, elsősorban szláv parasztok, akik önellátó mezőgazdasággal foglalkoztak, és a Boszniai Királyság decentralizált feudális struktúrája alatt a helyi nemességhez kötődtek. A település a közeli Puračić mezőváros gazdasági vonzáskörzetéhez tartozott, amely a térség kereskedelmi és vallási központja volt.
Az oszmán uralom Az Oszmán Birodalom 1463-ban foglalta el Bosznia területét és ezt a vidéket a Zvorniki szandzsákhoz csatolta. Bokavići ekkor mezőgazdasági faluként fejlődött. Lakói főként gabonatermesztéssel, állattartással, gyümölcstermesztéssel, valamint erdőgazdálkodással foglalkoztak. A 16. század elején a lakosság feltehetően még túlnyomórészt keresztény (valószínűleg katolikus) volt. A 16–17. század folyamán Bosznia sok részéhez hasonlóan itt is fokozatosan terjedt az iszlám. Ennek okai között szerepelt, az oszmán közigazgatásba való könnyebb bekapcsolódás, valamint kedvezőbb adózási feltételek a muszlimok számára.
A falu gazdasága a korszakban elsősorban önellátó mezőgazdaságra épült. lakosság a szpáhi birtokrendszerben művelte a földet. A parasztok a termés meghatározott részét adóként fizették be, valamint egyéb pénzbeli és természetbeni szolgáltatásokkal tartoztak. A falu története ebben az időben szorosan összefügg Ozren vidékének történetével, amely évszázadokon át határvidék volt az Oszmán Birodalom, majd az Osztrák–Magyar Monarchia idején.
Az osztrák-magyar uralom A térség 1878-ig tartozott az Oszmán Birodalomhoz. Ekkor a berlini kongresszus határozata alapján az Osztrák-Magyar Monarchia katonai megszállása alá került, mely 1908-ban annektálta Bosznia-Hercegovinát. 1879-ben az első osztrák-magyar népszámlálás során a Tuzla Dolnjai járáshoz tartozó településnek 29 háztartása, 144 muszlim és 5 római katolikus lakosa volt.Haupt übersicht der politischen Eintheilung von Bosnien und der Herzegovina 1879. 81. o. 1910-ben a Tuzlai járáshoz és Bokavić községhez tartozó településen 44 háztartást és 274 muszlim lakost találtak.Die ergebnisse der volkzählung in Bosnien und der Herzegovina 1910. Statistichendepartment der landesregierung, Sarajevo, 1912. 120. o. Az 1878 és 1918 közötti osztrák-magyar közigazgatás alatt nagymértékű modernizációs folyamat ment végbe, beleértve az infrastrukturális fejlesztéseket. A térség iparosodása felgyorsult. A közeli Lukavacban vegyipar és vasúti infrastruktúra épült ki, ami később a közeli szénbányák hasznosításának is kedvezett.
Az Osztrák-Magyar Monarchia számos szokást és életmódbeli elemet honosított meg Bosznia-Hercegovina területén. Magasan fejlett ipari államként kiemelt figyelmet fordított az utak, vasútvonalak, hidak, gyárak és egyéb kiszolgáló létesítmények kiépítésére, hogy hatékonyan hasznosíthassa a régió erőforrásait. Ennek jegyében 1886-ban megépült a Doboj–Tuzla vasút, 1893-ban létrejött a lukavaci szódagyár, később koksz-, cement- és vegyipari üzemek épültek.
A jugoszláv időszak A monarchia szétesésével 1918-ban előbb a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, majd 1929-től a Jugoszláv Királyság része lett. Szerb-Horvát-Szlovén Királyság megalakulását követően Bokavići is betagozódott ebbe az új délszláv államba. A közeli Lukavac szódagyára és más ipari üzemek egyre több falubelinek biztosítottak kereseti lehetőséget, így sok család részben mezőgazdaságból, részben gyári munkából élt.
A Független Horvát Állam (NDH) 1941 áprilisában történt megalakulásával a település is ennek része lett. A második világháború idején ez a vidék is megszenvedte Jugoszlávia 1941. áprilisi lerohanásának következményeit. A tágabb Tuzla térsége az ellenállás egyik fontos központjává vált, ahol a jugoszláv partizánok rendszeresen hajtottak végre hadműveleteket. A második világháború során Lukavac térségét kétszer is felszabadították a fasiszta megszállók alól. Az első felszabadításra 1943. szeptember 30-án, a másodikra és egyben véglegesre pedig 1944. szeptember 13-án került sor.
A háború éveiben a helyi közösségi élet jelentősen visszaesett, és az oktatás is megszakadt vagy erősen korlátozott volt. A térségben általános volt az élelmiszerhiány, a katonai mozgások és a politikai bizonytalanság. A lakosság főként mezőgazdaságból élt, ami a túlélés alapját jelentette a háború alatt is.
A háború végét követően a település is a szocialista Jugoszlávia része lett. Az 1953-as agrárreformok keretében végrehajtott kollektivizálás a település mezőgazdasági területeit helyi szövetkezetekbe integrálta. Kiépült a villamosenergia- és úthálózat, javult az oktatás és az egészségügyi ellátás, sok lakos dolgozott a lukavaci szódagyárban, cementgyárban vagy a környékbeli bányákban, de továbbra is fontos maradt a mezőgazdaság. A település történetének legnagyobb fordulópontja 1964-ben következett be, amikor a Spreča folyón gátat építettek, és létrehozták a Modraci-víztározót (Jezero Modrac). A beruházás céljai az árvizek megfékezése, ivóvíz biztosítása Tuzla és Lukavac számára, az ipar (különösen a hőerőmű és vegyipar) vízellátása, öntözési lehetőségek megteremtése volt. A tó ma mintegy 1700 hektár területű, Bosznia-Hercegovina egyik legnagyobb mesterséges tava. A környék kedvelt horgász- és üdülőhely, bár az ipari szennyezés hosszú időn át jelentős környezeti problémát okozott.
A jugoszláv hatóságok szövetségi struktúrákon keresztül támogatták az etnikumok közötti harmóniát, de a nyolcvanas években gazdasági stagnálás és nacionalista ébredések hatására mögöttes feszültségek alakultak ki, amit tovább súlyosbított Slobodan Milošević szerbiai felemelkedése, aki a köztársaságok közötti szerb egységre szólított fel.
A boszniai háború A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság felbomlása 1991-ben felgyorsult, miután Szlovénia és Horvátország kikiáltotta függetlenségét, arra késztette Bosznia-Hercegovinát, hogy hasonló belső nyomással szembesüljön, miközben a vezetők körében a nacionalista retorika fokozódott. A boszniai szerbek, akik attól tartottak, hogy a bosnyákok által uralt független államban csak kisebbségi státuszuk lesz a Szerbiával való egyesülésre törekedtek, hogy egy összefüggő Nagy-Szerbiát alakítsanak ki. Bosznia 1992. március 3-án kiáltotta ki függetlenségét, amelyet az Európai Közösség április 6-án elismert.
A háború 1992 áprilisában tört ki, amikor a boszniai szerb paramilitárisok és a Jugoszláv Néphadsereg egyes egységei – amelyeket a Ratko Mladić parancsnoksága alatt a Szerb Köztársaság Hadserege (VRS) néven szerveztek át – összehangolt támadásokkal elfoglalták a bosnyák területek mintegy kétharmadát. 1992 tavaszán, miután a környező szerb erők megkísérelték ellenőrzés alá vonni a stratégiai útvonalakat, a térség gyorsan a frontvonalba került. 1992-ben a környékbeli szerb lakosságon is gyorsan végigsöpört az ébredő szerb nacionalizmus hulláma, akik gyalogos és páncéltörő fegyvereket kaptak és komoly veszélyt jelentettek a szomszédos bosnyák és horvát települések lakóira. A közeli Lukavacban 1992-ben megalakult a 117. hegyi dandár, majd 1993-ban a 212. bosnyák dandár. Ezekben a környező falvak lakói is szolgáltak. A dandárok a háború végéig a térség fő védelmi erői voltak.
A településen és környékén katonai műveletek zajlottak, de a település nem szenvedett olyan mértékű pusztítást, mint az Ozren-hegység frontvonalához közelebb fekvő falvak. Az 1995 decemberében aláírt daytoni megállapodás véget vetett a háborúnak. A békeszerződés utáni területmegosztási megállapodás értelmében a település Bosznia-hercegovinai Föderáció entitás és Tuzla kanton részévé vált.
Gazdaság Bokavići gazdasági szerkezete hasonló a Lukavac környéki falvakéhoz: a mezőgazdaság, a Lukavac iparába történő ingázás, valamint a helyi kisvállalkozások alkotják a megélhetés fő forrásait. A település kedvező fekvése – a Modrac-tó közelében és Lukavactól néhány kilométerre – lehetővé teszi, hogy a lakosság egyszerre támaszkodjon a vidéki gazdálkodásra és a városi munkahelyekre. A falu gazdaságának hagyományos alapja a családi gazdálkodás. A termelés döntően a családok saját szükségleteit szolgálja, de a felesleget a lukavaci és tuzlai piacokon is értékesítik. A lakosság egy része továbbra is Lukavac városában dolgozik, ahol Bosznia egyik jelentős ipari központja található. Összességében a település gazdasága ma három pillérre épül: a mezőgazdaságra, a Lukavac ipari üzemeiben dolgozó ingázókra, valamint a tóparti turizmusra és vendéglátásra.
Infrastruktúra