Babice Donje település Bosznia-Hercegovinában, Lukavac községben, a Tuzlai kantonban, a Bosznia-hercegovinai Föderáció területén.
Fekvése A település Bosznia-Hercegovina északkeleti részén, Tuzlától légvonalban 18, közúton 23 km-re délnyugatra, községközpontjától légvonalban 7, közúton 11 km-re délnyugatra, a Turija-folyó völgyében, a folyó torkolatánál kialakított Modrac-tó nyugati végében, 200-300 méteres magasságban található. Határának egyes részei felnyúlnak a Svatovac-dombságra is. https://www.topografskakarta.com/jugo/ srb_25/doboj_15/dob_15.html Topografska karta Doboj 425-4-4
Éghajlata A település éghajlata mérsékelten kontinentális. Az éghajlatot összhangban a Tuzla környékére általánosan jellemző időjárási viszonyokkal, meleg nyarak, valamint nagyon hideg, havas telek jellemzik. Az átlagos hőmérséklet januárban −2 °C, júliusban pedig 25 °C körül alakul. Az éves csapadékmennyiség megközelítőleg 800 mm.
Népessége Nemzetiségi csoport Népesség1991 Népesség2013Szerb30Bosnyák587509Horvát11Jugoszláv40Egyéb117Összesen596527
Története A középkorig A település környéke már az őskorban lakott volt, a közeli Ozren-hegység térségében több bronzkori lelőhelyet tártak fel. Különösen értékes leletek kerültek elő a közeli Bokavići területéről. A Jala és a Spreča folyók találkozásának közelében, a Bokavići falu fölötti egyik gerincen 1951-ben került elő a jól ismert Bokavići kincslelet, amely jelenleg Bosznia-Hercegovina legnagyobb ismert Ha B1 fázisú bronzkori lelete.
A térség legszembetűnőbb képződménye a Gradina nevű magaslat – amely nevét a rajta állt erődítményről kapta –, a Strojna folyó felett, a Turia folyóval való összefolyásának közelében található. Egy meredek, nehezen megközelíthető lejtőkkel övezett, kiemelkedő magaslatról (487 m) van szó, amely csupán északi oldalán csatlakozik a szomszédos hegygerinchez. A lelőhelyet régészetileg még nem vizsgálták, bár sajátosságai alapján tipikus példája az őskori várak és középkori erődítmények elhelyezkedési módjának.
Középkor A középkorban a terület a Boszniai Királysághoz tartozott, majd 1463 után oszmán fennhatóság alá került. A mai falu valószínűleg az oszmán időszakban vagy az előtt alakult ki. A 15. század végi oszmán hódítás előtt a hasonló falvak korai demográfiai összetétele a kis, rokonságon alapuló, 50–200 lakosú közösségek regionális mintáit követte, elsősorban szláv parasztok, akik önellátó mezőgazdasággal foglalkoztak, és a Boszniai Királyság decentralizált feudális struktúrája alatt a helyi nemességhez kötődtek.
A terület középkori lakosságára utal a Babice feletti, 411 méteres „Mramor” nevű magaslat. A „mramor” szó a bosnyák szóhasználatban régi sírkövekre utal és ezeken a helyeken általában a mai napig fennmaradtak a középkori települések temetőit jelző régi stećakok, a középkorban itt élt bogumilok jelegzetes sírkövei. A Babice településen található Mramor lelőhelyen álló oszlop alakú stećakot Šefik Bešlagić és Ambrozije Benković dokumentálta az 1971-ben megjelent, „Tuzla környéke – akkor és most” című könyvükben. Semir Hadžimusić szintén foglalkozik ezzel a magányos stećakkal a „Stećakok Lukavac község területén” című munkájában. A Gornji Babice-i Mramor-dombon végzett terepi munka során egy talapzattal ellátott, oszlop alakú, magányos stećakot rögzítettek. A stećak teljes magassága 1,5 m, szélessége pedig 43 és 45 cm között változik. A lábazattól a felső záródásig/boltozatig mért magasság 94 cm. A talapzat szélessége 74 cm; magassága a jobb oldalon 45 cm, a bal oldalon pedig – mivel a talapzat sérült – szintén 45 cm. A stećak vastagsága 25 cm (a talapzatnál), illetve 18–20 cm (az oszlopnál). A stećak Ny–K tájolású, feliratok vagy díszítőmotívumok nem találhatók rajta.
Mramortól keletre, mintegy 1 km-re található Svatovac régi kultuszhelye, ahol egykor hagyományos „dovište” (imahely) működött. A néphagyomány szerint a hely neve egy eltűnt násznép emlékét őrzi – ez egy olyan régi folklórmotívum, amely az ősi mítoszok világába vezet. A tágabb környezet is rendkívül érdekes. Az olyan helynevek, mint a „Selišta”, a „Klisovo” (a török „kilisa” = templom szóból) vagy a „Kućerine”, régi települések esetleges jelenlétére utalnak, a közelben pedig további kultuszhelyek is találhatók, például Vijenac és Srnica régi falvainál.
Az oszmán uralom Az Oszmán Birodalom 1463-ban foglalta el Bosznia területét és ezt a vidéket a Zvorniki szandzsákhoz csatolta. Babice ekkor mezőgazdasági faluként fejlődött. Lakói főként gabonatermesztéssel, állattartással, gyümölcstermesztéssel, valamint erdőgazdálkodással foglalkoztak. A legfontosabb termesztett növények a búza, a köles és a szőlő voltak. A 16. század elején a lakosság feltehetően még túlnyomórészt keresztény (valószínűleg katolikus) volt.
A falu gazdasága a korszakban elsősorban önellátó mezőgazdaságra épült. lakosság a szpáhi birtokrendszerben művelte a földet. A parasztok a termés meghatározott részét adóként fizették be, valamint egyéb pénzbeli és természetbeni szolgáltatásokkal tartoztak.
Az osztrák-magyar uralom A térség 1878-ig tartozott az Oszmán Birodalomhoz. Ekkor a berlini kongresszus határozata alapján az Osztrák-Magyar Monarchia katonai megszállása alá került, mely 1908-ban annektálta Bosznia-Hercegovinát. 1879-ben az első osztrák-magyar népszámlálás során a Tuzla Dolnjai járáshoz tartozó Babica településnek 63 háztartása, 275 muszlim és 51 ortodox keresztény lakosa volt.Haupt übersicht der politischen Eintheilung von Bosnien und der Herzegovina 1879. 81. o. 1910-ben a Tuzlai járáshoz és Turija községhez tartozó Babice Srpske településen 12 háztartást és 65 ortodox keresztény, Babice Turske településen 65 háztartást, 261 muszlim és 6 ortodox keresztény lakost találtak.Die ergebnisse der volkzählung in Bosnien und der Herzegovina 1910. Statistichendepartment der landesregierung, Sarajevo, 1912. 120. o. Az 1878 és 1918 közötti osztrák-magyar közigazgatás alatt nagymértékű modernizációs folyamat ment végbe, beleértve az infrastrukturális fejlesztéseket. A térség iparosodása felgyorsult. A közeli Lukavacban vegyipar és vasúti infrastruktúra épült ki, ami később a közeli szénbányák hasznosításának is kedvezett.
Az Osztrák-Magyar Monarchia számos szokást és életmódbeli elemet honosított meg Bosznia-Hercegovina területén. Magasan fejlett ipari államként kiemelt figyelmet fordított az utak, vasútvonalak, hidak, gyárak és egyéb kiszolgáló létesítmények kiépítésére, hogy hatékonyan hasznosíthassa a régió erőforrásait. Ennek jegyében 1886-ban megépült a Doboj–Tuzla vasút, 1893-ban létrejött a lukavaci szódagyár, később koksz-, cement- és vegyipari üzemek épültek.
A jugoszláv időszak A monarchia szétesésével 1918-ban előbb a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, majd 1929-től a Jugoszláv Királyság része lett. Szerb-Horvát-Szlovén Királyság megalakulását követően Babice Donje is betagozódott ebbe az új délszláv államba. A közeli Lukavac szódagyára és más ipari üzemek egyre több falubelinek biztosítottak kereseti lehetőséget, így sok család részben mezőgazdaságból, részben gyári munkából élt.
A Független Horvát Állam (NDH) 1941 áprilisában történt megalakulásával a település is ennek része lett. A második világháború idején ez a vidék is megszenvedte Jugoszlávia 1941. áprilisi lerohanásának következményeit. A tágabb Tuzla térsége az ellenállás egyik fontos központjává vált, ahol a jugoszláv partizánok rendszeresen hajtottak végre hadműveleteket. A második világháború során Lukavac térségét kétszer is felszabadították a fasiszta megszállók alól. Az első felszabadításra 1943. szeptember 30-án, a másodikra és egyben véglegesre pedig 1944. szeptember 13-án került sor.
A háború éveiben a helyi közösségi élet jelentősen visszaesett, és az oktatás is megszakadt vagy erősen korlátozott volt. A térségben általános volt az élelmiszerhiány, a katonai mozgások és a politikai bizonytalanság. A lakosság főként mezőgazdaságból élt, ami a túlélés alapját jelentette a háború alatt is.
A háború végét követően a település is a szocialista Jugoszlávia része lett. Az 1953-as agrárreformok keretében végrehajtott kollektivizálás a település mezőgazdasági területeit helyi szövetkezetekbe integrálta. Kiépült a villamosenergia- és úthálózat, javult az oktatás és az egészségügyi ellátás, sok lakos dolgozott a lukavaci szódagyárban, cementgyárban vagy a környékbeli bányákban, de továbbra is fontos maradt a mezőgazdaság. A település történetének legnagyobb fordulópontja 1964-ben következett be, amikor a Spreča folyón gátat építettek, és létrehozták a Modraci-víztározót (Jezero Modrac). A beruházás céljai az árvizek megfékezése, ivóvíz biztosítása Tuzla és Lukavac számára, az ipar (különösen a hőerőmű és vegyipar) vízellátása, öntözési lehetőségek megteremtése volt. A tó ma mintegy 1700 hektár területű, Bosznia-Hercegovina egyik legnagyobb mesterséges tava. A környék kedvelt horgász- és üdülőhely, bár az ipari szennyezés hosszú időn át jelentős környezeti problémát okozott.
A jugoszláv hatóságok szövetségi struktúrákon keresztül támogatták az etnikumok közötti harmóniát, de a nyolcvanas években gazdasági stagnálás és nacionalista ébredések hatására mögöttes feszültségek alakultak ki, amit tovább súlyosbított Slobodan Milošević szerbiai felemelkedése, aki a köztársaságok közötti szerb egységre szólított fel.
A boszniai háború A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság felbomlása 1991-ben felgyorsult, miután Szlovénia és Horvátország kikiáltotta függetlenségét, arra késztette Bosznia-Hercegovinát, hogy hasonló belső nyomással szembesüljön, miközben a vezetők körében a nacionalista retorika fokozódott. A boszniai szerbek, akik attól tartottak, hogy a bosnyákok által uralt független államban csak kisebbségi státuszuk lesz a Szerbiával való egyesülésre törekedtek, hogy egy összefüggő Nagy-Szerbiát alakítsanak ki. Bosznia 1992. március 3-án kiáltotta ki függetlenségét, amelyet az Európai Közösség április 6-án elismert.
A háború 1992 áprilisában tört ki, amikor a boszniai szerb paramilitárisok és a Jugoszláv Néphadsereg egyes egységei – amelyeket a Ratko Mladić parancsnoksága alatt a Szerb Köztársaság Hadserege (VRS) néven szerveztek át – összehangolt támadásokkal elfoglalták a bosnyák területek mintegy kétharmadát. 1992 tavaszán, miután a környező szerb erők megkísérelték ellenőrzés alá vonni a stratégiai útvonalakat, a térség gyorsan a frontvonalba került. 1992-ben a környékbeli szerb lakosságon is gyorsan végigsöpört az ébredő szerb nacionalizmus hulláma, akik gyalogos és páncéltörő fegyvereket kaptak és komoly veszélyt jelentettek a szomszédos bosnyák és horvát települések lakóira. A közeli Lukavacban 1992-ben megalakult a 117. hegyi dandár, majd 1993-ban a 212. bosnyák dandár. Ezekben a környező falvak lakói is szolgáltak. A dandárok a háború végéig a térség fő védelmi erői voltak.
A front a község északi és északnyugati részén húzódott, ezért Babice Donje lakossága rendszeresen ki volt téve tüzérségi támadásoknak és a háború gazdasági következményeinek. A falu ugyanakkor nem került szerb megszállás alá, hanem fontos utánpótlási és hátországi település volt, ahonnan a környező védelmi állásokat látták el. ettől függetlenül a település több lakója elesett az ARBiH kötelékében. Nevük szerepel a Lukavac község háborús emlékművein és a helyi veteránszervezetek megemlékezésein. A háború után a község rendszeresen megemlékezik a šehidekről (elesett bosnyák katonákról) és más áldozatokról. Az 1995 decemberében aláírt daytoni megállapodás véget vetett a háborúnak. A békeszerződés utáni területmegosztási megállapodás értelmében a település Bosznia-hercegovinai Föderáció entitás és Tuzla kanton részévé vált.
Gazdaság