Stupari () település Bosznia-Hercegovinában, Lukavac községben, a Tuzlai kantonban, a Bosznia-hercegovinai Föderáció területén.
Fekvése A település Bosznia-Hercegovina északkeleti részén, Tuzlától légvonalban 25, közúton 29 km-re nyugatra, községközpontjától légvonalban 14, közúton 18 km-re nyugatra, az Ozren-hegység területén, 280–400 méteres magasságban található.https://www.topografskakarta.com/jugo/ srb_25/vares_6/vr_6.html Topografska karta Vareš 475-2-2
Éghajlata A település éghajlata mérsékelten kontinentális. Az éghajlatot összhangban a Tuzla környékére általánosan jellemző időjárási viszonyokkal, meleg nyarak, valamint nagyon hideg, havas telek jellemzik. Az átlagos minimum hőmérséklet januárban −3 °C, a maximum pedig júliusban pedig 25 °C körül alakul. Az éves csapadékmennyiség megközelítőleg 860 mm.
Népessége Nemzetiségi csoport Népesség1991 Népesség2013Szerb543174Bosnyák00Horvát01Jugoszláv00Egyéb03Összesen543178
Története A középkorig A település környéke már az őskorban lakott volt, az Ozren-hegység térségében több bronzkori lelőhelyet tártak fel. A településtől néhány kilométerre, Stupari és Vasiljevci között, az Ozren délkeleti lejtőin található az egyik legfontosabb őskori lelőhely. Itt egy őskori magaslati, erődíett település maradványai kerültek elő. A leletanyag egy része eneolitikus (rézkori), nagyobb része pedig bronzkori. A helyszínen későbbi, középkori kerámia és részben fennmaradt kőfalak is előkerültek, ami arra utal, hogy a magaslatot több korszakban újra használták.
Középkor A középkorban a terület a Boszniai Királysághoz tartozott, majd 1463 után oszmán fennhatóság alá került. A térség a középkori Smoluća župához tartozott, mely a középső Spreča-völgy térségét foglalta magában. Milenko S. Filipović és Đ. Mazalić egy 1951-ben megjelent tanulmányban számolt be két „stećak” (középkori sírkő) jelenlétéről a szomszédos Vasiljevci területén; ezek a Lukavactól délre (jobbra) eső gerincen, Gradina és Crkvina irányában, a Maglajt és Puračićot összekötő szekérút mellett találhatók. Formájukat tekintve az egyik nyeregtetős sírkő („sljemenjak”), a másik pedig – a szerzők megfogalmazása szerint – „lapos”. A helyi lakosok „Džinov kamen” (Óriáskő) néven emlegetik őket. Ez azt jelenti, hogy Stupari környékén a 12–15. századi keresztény lakosság jelenléte régészetileg is kimutatható. A Stupari név a Stupar családi vagy nemzetségi névhez kapcsolódhat, akik feltehetően a település első lakói voltak.
Az oszmán uralom Az Oszmán Birodalom 1463-ban foglalta el Bosznia területét és ezt a vidéket a Zvorniki szandzsákhoz csatolta és a Smoluća župából kialakított azonos nevű náhije része lett. A települést nem említik a korabeli oszmán adóösszeírások, ami nem zárja ki a korabeli létezését. A mai kutatások az Ozren, Vozuća és Gostović területének régi szerb falvainak és családjainak történetét külön kutatási programban vizsgálják. Ebben a programban Stupari is szerepel, több tucat más ozreni településsel együtt.
Az osztrák-magyar uralom A térség 1878-ig tartozott az Oszmán Birodalomhoz. Ekkor a berlini kongresszus határozata alapján az Osztrák-Magyar Monarchia katonai megszállása alá került, mely 1908-ban annektálta Bosznia-Hercegovinát. 1879-ben az első osztrák-magyar népszámlálás során a Maglaji járáshoz és Smrdin községhez tartozó településnek 46 háztartása, 295 ortodox keresztény lakosa volt.Haupt übersicht der politischen Eintheilung von Bosnien und der Herzegovina 1879. 92. o. 1910-ben a Maglaji járáshoz tartozó településen 55 háztartást és 303 ortodox keresztény lakost találtak.Die ergebnisse der volkzählung in Bosnien und der Herzegovina 1910. Statistichendepartment der landesregierung, Sarajevo, 1912. 102. o. Az 1878 és 1918 közötti osztrák-magyar közigazgatás alatt nagymértékű modernizációs folyamat ment végbe, beleértve az infrastrukturális fejlesztéseket. A térség iparosodása felgyorsult. A közeli Lukavacban vegyipar és vasúti infrastruktúra épült ki, ami később a közeli szénbányák hasznosításának is kedvezett.
Az Osztrák-Magyar Monarchia számos szokást és életmódbeli elemet honosított meg Bosznia-Hercegovina területén. Magasan fejlett ipari államként kiemelt figyelmet fordított az utak, vasútvonalak, hidak, gyárak és egyéb kiszolgáló létesítmények kiépítésére, hogy hatékonyan hasznosíthassa a régió erőforrásait. Ennek jegyében 1886-ban megépült a Doboj–Tuzla vasút, 1893-ban létrejött a lukavaci szódagyár, később koksz-, cement- és vegyipari üzemek épültek.
A jugoszláv időszak A monarchia szétesésével 1918-ban előbb a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, majd 1929-től a Jugoszláv Királyság része lett. Szerb-Horvát-Szlovén Királyság megalakulását követően a térség is betagozódott ebbe az új délszláv államba. A közeli Lukavac szódagyára és más ipari üzemek egyre több falubelinek biztosítottak kereseti lehetőséget, így sok család részben mezőgazdaságból, részben gyári munkából élt.
A Független Horvát Állam (NDH) 1941 áprilisában történt megalakulásával a település is ennek része lett. A második világháború idején ez a vidék is megszenvedte Jugoszlávia 1941. áprilisi lerohanásának következményeit. A tágabb Tuzla térsége az ellenállás egyik fontos központjává vált, ahol a jugoszláv partizánok rendszeresen hajtottak végre hadműveleteket. A második világháború során Lukavac térségét kétszer is felszabadították a fasiszta megszállók alól. Az első felszabadításra 1943. szeptember 30-án, a másodikra és egyben véglegesre pedig 1944. szeptember 13-án került sor. Az Ozren-hegység a második világháború idején jelentős partizántevékenység színtere volt. A környéken erre több partizánemlékmű is emlékezik.
Egy 1943. augusztus 26-i hadijelentés szerint az ozreni csetnik alakulatok a szomszédos Vasiljevići irányából is támadást indítottak a partizánok ellen. A jelentés szerint az egyik támadó oszlop Vasiljevci–Mičijevići irányából érkezett, miközben a partizánok Tumarići–Panjik térségében tartották állásaikat. A későbbi ellentámadás szintén a Mičijevići–Vasiljevci–Ugarići útvonalon haladt.
A háború éveiben a helyi közösségi élet jelentősen visszaesett, és az oktatás is megszakadt vagy erősen korlátozott volt. A térségben általános volt az élelmiszerhiány, a katonai mozgások és a politikai bizonytalanság. A lakosság főként mezőgazdaságból élt, ami a túlélés alapját jelentette a háború alatt is.
A háború végét követően a település is a szocialista Jugoszlávia része lett. Az 1953-as agrárreformok keretében végrehajtott kollektivizálás a település mezőgazdasági területeit helyi szövetkezetekbe integrálta. A jugoszláv hatóságok szövetségi struktúrákon keresztül támogatták az etnikumok közötti harmóniát, de a nyolcvanas években gazdasági stagnálás és nacionalista ébredések hatására mögöttes feszültségek alakultak ki, amit tovább súlyosbított Slobodan Milošević szerbiai felemelkedése, aki a köztársaságok közötti szerb egységre szólított fel.
A boszniai háború A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság felbomlása 1991-ben felgyorsult, miután Szlovénia és Horvátország kikiáltotta függetlenségét, arra késztette Bosznia-Hercegovinát, hogy hasonló belső nyomással szembesüljön, miközben a vezetők körében a nacionalista retorika fokozódott. A boszniai szerbek, akik attól tartottak, hogy a bosnyákok által uralt független államban csak kisebbségi státuszuk lesz a Szerbiával való egyesülésre törekedtek, hogy egy összefüggő Nagy-Szerbiát alakítsanak ki. Bosznia 1992. március 3-án kiáltotta ki függetlenségét, amelyet az Európai Közösség április 6-án elismert.
A háború 1992 áprilisában tört ki, amikor a boszniai szerb paramilitárisok és a Jugoszláv Néphadsereg egyes egységei – amelyeket a Ratko Mladić parancsnoksága alatt a Szerb Köztársaság Hadserege (VRS) néven szerveztek át – összehangolt támadásokkal elfoglalták a bosnyák területek mintegy kétharmadát. 1992 tavaszán, miután a környező szerb erők megkísérelték ellenőrzés alá vonni a stratégiai útvonalakat, a térség gyorsan a frontvonalba került. 1992-ben a környékbeli szerb lakosságon is gyorsan végigsöpört az ébredő szerb nacionalizmus hulláma, akik gyalogos és páncéltörő fegyvereket kaptak és komoly veszélyt jelentettek a szomszédos bosnyák és horvát települések lakóira. A közeli Lukavacban 1992-ben megalakult a 117. hegyi dandár, majd 1993-ban a 212. bosnyák dandár. Ezekben a környező falvak bosnyák lakói is szolgáltak. A dandárok a háború végéig a térség fő bosnyák védelmi erői voltak.
A térség a háborúban stratégiai jelentőségű terület lett. A hegyvidék ellenőrzése lehetővé tette a Tuzla–Doboj–Maglaj térség közlekedési útvonalainak ellenőrzését, ezért 1992 és 1995 között az Ozren folyamatosan katonai jelentőségű frontvidék volt. A háború nagy részében Stupari a boszniai szerb ellenőrzés alatt álló Ozren hátországához tartozott. Ezzel szemben Lukavac és a Spreča-völgy jelentős része a boszniai kormányerők ellenőrzése alatt maradt, míg az Ozren magasabban fekvő falvai – köztük Stupari – a szerb erők által tartott területhez kapcsolódtak.
1995 szeptemberében döntő változások következtek be. A boszniai hadsereg (ARBiH) Uragan ’95 néven nagy offenzívát indított a Vozuća–Ozren térségében. A Vozuća elleni művelet augusztus–szeptemberben érte el a csúcspontját, és 1995. szeptember 10–11. körül a boszniai szerb erők visszavonultak Vozućából és az Ozren jelentős részéről. A front összeomlása alapvetően megváltoztatta Vasiljevići helyzetét is, az ugyanis ekkor már közvetlenül az előrenyomulás és a visszavonulás térségébe került. A katonai dokumentumokban a Brijesnica–Tumare szektor, Borova Kosa–Ozren konkrétan szerepel az 1995. júliusi harcokkal összefüggésben. Eszerint Brijesnica-Tumare környéke tényleges frontszakasz volt. Az Uragan ’95 hadművelet során az ARBiH egységei végül a Krtova – Stupari – Tumarsko Brdo – Gornja Brijesnica vonalig jutottak. A harcok ezen a fronton még folytatódtak, amikor az október 12-én életbe lépett tűzszünet megállította az előrenyomulást. Az 1995. szeptemberi katonai összeomlás után a Stupariban élő szerb lakosság jelentős része elhagyta a falut. A településen és környékén több vallási épület is megsemmisült.
Az 1995 decemberében aláírt daytoni megállapodás véget vetett a háborúnak. A békeszerződés utáni területmegosztási megállapodás értelmében a település Bosznia-hercegovinai Föderáció entitás és Tuzla kanton részévé vált, északi részét azonban a Szerb Köztársasághoz és az újonnan alapított Kaluđerica településhez csatolták. A háború után a területet az aknamezők is súlyosan érintették: Ez is azon lukavaci térségek közé tartozott, amelyeket a hatóságok különösen veszélyesnek minősítettek a háborúból visszamaradt robbanóeszközök miatt. A visszatérő lakosság azonban csak töredéke volt a háború előtti lakosságnak. A háború előtt 543 fővel szemben 2013-ra a település lakossága 178-ra olvadt. A háború után komoly infrastruktúra-problémák maradtak: utak, villamosítás és telefonhálózat is hiányos volt.
Gazdaság A helyi lakosság korábban Lukavac és Tuzla ipari térségeiben biztosított munkahelyeken dolgozott, miközben a háztartásoknak saját földjük, állatállományuk és kisebb gazdaságuk is volt. A háború után a visszatérők elsősorban házakat, utakat, iskolákat és egyéb infrastruktúrát állítottak helyre, illetve mezőgazdasági gépeket is beszereztek. A visszatérő lakosság jelentős része ugyanis mezőgazdaságból és állattenyésztésből próbált megélni. Egyes visszatérők külföldön dolgoznak, mások pedig a mezőgazdaságból élnek. Emiatt a faluban viszonylag jó állapotúak a házak és a traktorok, miközben kevesebb állandó lakos él ott. Stupari esetében a háború utáni gazdaságot leginkább úgy lehet leírni, hogy a régi, ipari munkahelyekre támaszkodó falusi társadalom helyébe egy visszatérő, öregedő, mezőgazdaságra és külföldi jövedelmekre támaszkodó gazdaság lépett.
Infrastruktúra