Borice () település Bosznia-Hercegovinában, Lukavac községben, a Tuzlai kantonban, a Bosznia-hercegovinai Föderáció területén.
Fekvése A település Bosznia-Hercegovina északkeleti részén, Tuzlától légvonalban 20, közúton 29 km-re nyugatra, községközpontjától légvonalban 10, közúton 16 km-re nyugatra, az Ozren-hegység területén, 280–400 méteres magasságban található.https://www.topografskakarta.com/jugo/ srb_25/vares_6/vr_6.html Topografska karta Vareš 475-2-2 Házai több házcsoportban állnak az Ozren lejtőin.
Éghajlata A település éghajlata mérsékelten kontinentális. Az éghajlatot összhangban a Tuzla környékére általánosan jellemző időjárási viszonyokkal, meleg nyarak, valamint nagyon hideg, havas telek jellemzik. Az átlagos minimum hőmérséklet januárban −3 °C, a maximum pedig júliusban pedig 25 °C körül alakul. Az éves csapadékmennyiség megközelítőleg 860 mm.
Népessége Nemzetiségi csoport Népesség1991 Népesség2013Szerb9929Bosnyák10Horvát00Jugoszláv00Egyéb10Összesen10129
Története A középkorig A település környéke már az őskorban lakott volt, az Ozren-hegység térségében több bronzkori lelőhelyet tártak fel. A településtől néhány kilométerre nyugatra, Stupari és Vasiljevci között, az Ozren délkeleti lejtőin található az egyik legfontosabb őskori lelőhely. Itt egy őskori magaslati, erődített település maradványai kerültek elő. A leletanyag egy része eneolitikus (rézkori), nagyobb része pedig bronzkori. A helyszínen későbbi, középkori kerámia és részben fennmaradt kőfalak is előkerültek, ami arra utal, hogy a magaslatot több korszakban újra használták.
Középkor A középkorban a terület a Boszniai Királysághoz tartozott, majd 1463 után oszmán fennhatóság alá került. A térség a középkori Smoluća župához tartozott, mely a középső Spreča-völgy térségét foglalta magában. Milenko S. Filipović és Đ. Mazalić egy 1951-ben megjelent tanulmányban számolt be két „stećak” (középkori sírkő) jelenlétéről a közeli Vasiljevci területén; ezek a Lukavac irányától délre (jobbra) eső gerincen, Gradina és Crkvina irányában, a Maglajt és Puračićot összekötő szekérút mellett találhatók. Formájukat tekintve az egyik nyeregtetős sírkő („sljemenjak”), a másik pedig – a szerzők megfogalmazása szerint – „lapos”. A helyi lakosok „Džinov kamen” (Óriáskő) néven emlegetik őket. Ez azt jelenti, hogy Borice környékén a 12–15. századi keresztény lakosság jelenléte régészetileg is kimutatható.
Az oszmán uralom Az Oszmán Birodalom 1463-ban foglalta el Bosznia területét és ezt a vidéket a Zvorniki szandzsákhoz csatolta és a Smoluća župából kialakított azonos nevű náhije része lett. A települést nem említik a korabeli oszmán adóösszeírások, ami nem zárja ki a korabeli létezését. A mai kutatások az Ozren, Vozuća és Gostović területének régi szerb falvainak és családjainak történetét külön kutatási programban vizsgálják. Ebben a programban Borice is szerepel, több tucat más ozreni településsel együtt.
Az osztrák-magyar uralom A térség 1878-ig tartozott az Oszmán Birodalomhoz. Ekkor a berlini kongresszus határozata alapján az Osztrák-Magyar Monarchia katonai megszállása alá került, mely 1908-ban annektálta Bosznia-Hercegovinát. Az 1878 és 1918 közötti osztrák-magyar közigazgatás alatt nagymértékű modernizációs folyamat ment végbe, beleértve az infrastrukturális fejlesztéseket. A térség iparosodása felgyorsult. A közeli Lukavacban vegyipar és vasúti infrastruktúra épült ki, ami később a közeli szénbányák hasznosításának is kedvezett.
Az Osztrák-Magyar Monarchia számos szokást és életmódbeli elemet honosított meg Bosznia-Hercegovina területén. Magasan fejlett ipari államként kiemelt figyelmet fordított az utak, vasútvonalak, hidak, gyárak és egyéb kiszolgáló létesítmények kiépítésére, hogy hatékonyan hasznosíthassa a régió erőforrásait. Ennek jegyében 1886-ban megépült a Doboj–Tuzla vasút, 1893-ban létrejött a lukavaci szódagyár, később koksz-, cement- és vegyipari üzemek épültek.
A jugoszláv időszak A monarchia szétesésével 1918-ban előbb a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, majd 1929-től a Jugoszláv Királyság része lett. Szerb-Horvát-Szlovén Királyság megalakulását követően a térség is betagozódott ebbe az új délszláv államba. A közeli Lukavac szódagyára és más ipari üzemek egyre több falubelinek biztosítottak kereseti lehetőséget, így sok család részben mezőgazdaságból, részben gyári munkából élt.
A Független Horvát Állam (NDH) 1941 áprilisában történt megalakulásával a település is ennek része lett. A második világháború idején ez a vidék is megszenvedte Jugoszlávia 1941. áprilisi lerohanásának következményeit. A tágabb Tuzla térsége az ellenállás egyik fontos központjává vált, ahol a jugoszláv partizánok rendszeresen hajtottak végre hadműveleteket. A második világháború során Lukavac térségét kétszer is felszabadították a fasiszta megszállók alól. Az első felszabadításra 1943. szeptember 30-án, a másodikra és egyben véglegesre pedig 1944. szeptember 13-án került sor. Az Ozren-hegység a második világháború idején jelentős partizántevékenység színtere volt. A környéken erre több partizánemlékmű is emlékezik.
A háború éveiben a helyi közösségi élet jelentősen visszaesett, és az oktatás is megszakadt vagy erősen korlátozott volt. A térségben általános volt az élelmiszerhiány, a katonai mozgások és a politikai bizonytalanság. A lakosság főként mezőgazdaságból élt, ami a túlélés alapját jelentette a háború alatt is.
A háború végét követően a település is a szocialista Jugoszlávia része lett. Az 1953-as agrárreformok keretében végrehajtott kollektivizálás a település mezőgazdasági területeit helyi szövetkezetekbe integrálta. A jugoszláv hatóságok szövetségi struktúrákon keresztül támogatták az etnikumok közötti harmóniát, de a nyolcvanas években gazdasági stagnálás és nacionalista ébredések hatására mögöttes feszültségek alakultak ki, amit tovább súlyosbított Slobodan Milošević szerbiai felemelkedése, aki a köztársaságok közötti szerb egységre szólított fel.
A boszniai háború A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság felbomlása 1991-ben felgyorsult, miután Szlovénia és Horvátország kikiáltotta függetlenségét, arra késztette Bosznia-Hercegovinát, hogy hasonló belső nyomással szembesüljön, miközben a vezetők körében a nacionalista retorika fokozódott. A boszniai szerbek, akik attól tartottak, hogy a bosnyákok által uralt független államban csak kisebbségi státuszuk lesz a Szerbiával való egyesülésre törekedtek, hogy egy összefüggő Nagy-Szerbiát alakítsanak ki. Bosznia 1992. március 3-án kiáltotta ki függetlenségét, amelyet az Európai Közösség április 6-án elismert.
A háború 1992 áprilisában tört ki, amikor a boszniai szerb paramilitárisok és a Jugoszláv Néphadsereg egyes egységei – amelyeket a Ratko Mladić parancsnoksága alatt a Szerb Köztársaság Hadserege (VRS) néven szerveztek át – összehangolt támadásokkal elfoglalták a bosnyák területek mintegy kétharmadát. 1992 tavaszán, miután a környező szerb erők megkísérelték ellenőrzés alá vonni a stratégiai útvonalakat, a térség gyorsan a frontvonalba került. 1992-ben a környékbeli szerb lakosságon is gyorsan végigsöpört az ébredő szerb nacionalizmus hulláma, akik gyalogos és páncéltörő fegyvereket kaptak és komoly veszélyt jelentettek a szomszédos bosnyák és horvát települések lakóira. A közeli Lukavacban 1992-ben megalakult a 117. hegyi dandár, majd 1993-ban a 212. bosnyák dandár. Ezekben a környező falvak bosnyák lakói is szolgáltak. A dandárok a háború végéig a térség fő bosnyák védelmi erői voltak.
A térség a háborúban stratégiai jelentőségű terület lett. A hegyvidék ellenőrzése lehetővé tette a Tuzla–Doboj–Maglaj térség közlekedési útvonalainak ellenőrzését, ezért 1992 és 1995 között az Ozren folyamatosan katonai jelentőségű frontvidék volt. A háború nagy részében Borice a boszniai szerb ellenőrzés alatt álló Ozren hátországához tartozott. Ezzel szemben Lukavac és a Spreča-völgy jelentős része a boszniai kormányerők ellenőrzése alatt maradt, míg az Ozren magasabban fekvő falvai – köztük Borice – a szerb erők által tartott területhez kapcsolódtak.
1995 szeptemberében döntő változások következtek be. A boszniai hadsereg (ARBiH) Uragan ’95 néven nagy offenzívát indított a Vozuća–Ozren térségében. A Vozuća elleni művelet augusztus–szeptemberben érte el a csúcspontját, és 1995. szeptember 10–11. körül a boszniai szerb erők visszavonultak Vozućából és az Ozren jelentős részéről. A front összeomlása alapvetően megváltoztatta Borice helyzetét is, az ugyanis ekkor már közvetlenül az előrenyomulás és a visszavonulás térségébe került. A katonai dokumentumokban a Brijesnica–Tumare szektor, Borova Kosa–Ozren konkrétan szerepel az 1995. júliusi harcokkal összefüggésben. Eszerint Brijesnica-Tumare környéke tényleges frontszakasz volt. Az Uragan ’95 hadművelet során az ARBiH egységei végül a Krtova – Stupari – Tumarsko Brdo – Gornja Brijesnica vonalig jutottak. A harcok ezen a fronton még folytatódtak, amikor az október 12-én életbe lépett tűzszünet megállította az előrenyomulást. Az 1995. szeptemberi katonai összeomlás után a Boricében élő szerb lakosság jelentős része elhagyta a falut.
Az 1995 decemberében aláírt daytoni megállapodás véget vetett a háborúnak. A békeszerződés utáni területmegosztási megállapodás értelmében a település Bosznia-hercegovinai Föderáció entitás és Tuzla kanton részévé vált. A háború után a területet az aknamezők is súlyosan érintették: Ez is azon lukavaci térségek közé tartozott, amelyeket a hatóságok különösen veszélyesnek minősítettek a háborúból visszamaradt robbanóeszközök miatt. A visszatérő lakosság azonban csak töredéke volt a háború előtti lakosságnak. A háború előtt 101 fővel szemben 2013-ra a település lakossága 29-re olvadt. A háború után komoly infrastruktúra-problémák maradtak: utak, villamosítás és telefonhálózat is hiányos volt.
Jegyzetek
További információk Lukavac város hivatalos oldala
Kategória:Tuzlai kanton települései