Gerald Murnane (Coburg, 1939. február 25. –) AO ausztrál regényíró, novellaíró, költő és esszéíró. Elismerést vívott ki magának jellegzetes prózájával, valamint az emlékezet, az észlelés, az identitás és az ausztrál táj vizsgálatával; műveiben gyakran elmossa a határokat a fikció és az önéletrajz között. Murnane 1974 és 2021 között tizennégy könyvet jelentetett meg; ezek közül talán az 1982-es The Plains című regénye a legismertebb.
Murnane-t ma már Ausztrália egyik legjelentősebb, komoly nemzetközi hírnévnek örvendő írójaként tartják számon, bár szélesebb olvasóközönségre csak a 2000-es évektől kezdve tett szert. A The New York Times 2018-ban úgy jellemezte őt, mint „a legnagyobb élő angol nyelvű írót, akiről a legtöbben még sosem hallottak”. A Sydney Morning Herald 2014-ben ezt írta: „Egyetlen élő ausztrál író – még Les Murray sem – tarthat nagyobb joggal igényt az utókor általi elismertségre, vagy rendelkezhet kiemelkedőbb jelentőséggel.”
Munkásságát olyan nemzetközi hírű írók méltatták nagy elismeréssel, mint J. M. Coetzee, Jon Fosse és Ben Lerner, Teju Cole pedig „a Beckett szintjén álló zseninek” nevezte őt. Gyakran emlegetik az irodalmi Nobel-díj várományosaként.
Élete Fiatalkora Murnane az ausztráliai Victoria államban található Melbourne egyik külvárosában, Coburgban született, egy angol-ír származású katolikus család négy gyermeke közül az egyikként. Egyik fivére értelmi fogyatékossággal élt; többször is kórházi kezelésre szorult, majd 1985-ben elhunyt.
Apja egy időben börtönőrként dolgozott, ugyanakkor szenvedélyes lóversenyfogadó is volt, aki gyakran súlyos adósságokba verte magát; ez a család számára gyakori költözéssel és anyagi nehézségekkel járt. Gerald Murnane gyermekkorának egy részét Bendigóban és a Western District régióban töltötte. 1956-ban érettségizett a malverni De La Salle College-ban.
Pályája Murnane 1957-ben rövid ideig római katolikus papi tanulmányokat folytatott. Hat hónap elteltével felhagyott ezzel az úttal, mivel – saját bevallása szerint – elvesztette a hagyományos értelemben vett vallásba vetett hitét, bár azt állítja, hogy a „lélek továbbélésében” továbbra is hisz. Ehelyett tanárnak állt: 1960 és 1968 között általános iskolákban, valamint a Victoria Racing Club zsokétanonc-iskolájában tanított.
Tanári munkája mellett részidőben folytatott tanulmányokat, és 1969-ben angol és arab nyelvből szerzett alapdiplomát (BA) a Melbourne-i Egyetemen. Ezt követően 1973-ig szerkesztőként dolgozott Victoria állam oktatási hivatalában. Otthagyta ezt az állást, hogy több időt szentelhessen az írásnak, és – miközben felesége dolgozni járt – otthon maradó apaként gondoskodott három gyermekéről.
Első két regényének 1974-es és 1976-os megjelenése után, 1980-tól kezdődően különböző felsőoktatási intézményekben – legjelentősebbként a Prahran College-ban – kezdett kreatív írást tanítani. Amikor az intézményt beolvasztották a Deakin Egyetembe, ő 1995-ben lemondott, mivel elégedetlen volt az egyetemi adminisztráció bürokratikus működésével. Ezt követően – mielőtt végleg visszavonult volna a szakmai életből – részmunkaidőben újságok és magazinok kötegelésével keresett némi pluszjövedelmet.
Murnane az 1995-ös – mindössze mintegy 600 példányban elkelt – Emerald Blue című könyve után teljesen felhagyott a nagyközönségnek szánt írással. Ivor Indyk kiadó érdeklődése a további művek iránt arra késztette Murnane-t, hogy 2001 után ismét újabb kiadványok előkészítésébe fogjon. A 2005-ös Invisible Yet Enduring Lilacs megjelentetésétől kezdve Murnane számos könyvből álló, jelentős kései életművet hozott létre – amelyek többsége Indyk Giramondo Publishing nevű kiadójánál jelent meg –, mielőtt 2021-ben a Last Letter to a Reader című kötettel ismét visszavonult volna.
Magánélete Murnane 1966-ban vette feleségül Catherine Mary Murnane tanárnőt; a házaspárnak három fia született.The biographical information contained in this section can be found in Imre Salusinszky, Gerald Murnane (Melbourne: Oxford University Press, 1993), pp. ix-x. 1969-ben Murnane és családja a Melbourne-hez tartozó Macleod külvárosába költözött, ahol az elkövetkező évtizedekben éltek.
Miután felesége 2009-ben rákban elhunyt, Murnane a Victoria állam vidéki részén fekvő, mindössze háromszáz lakosú Goroke-ba költözött, ahol fia háza mellett egy egyszobás lakásban él. Részt vesz a helyi „Men’s Shed” (férfiak közösségi műhelye) tevékenységében, és alkalmanként pultosként dolgozik a helyi golfklubban, ahol maga is golfozik.
Hobbi és érdeklődési kör Murnane számos olyan dolog iránt érdeklődik, amelyek irodalmi munkásságában is nyomot hagynak. Szenvedélyes lóverseny-rajongó, emellett elkötelezett golfozó és otthoni sörfőző is. Műveiben különösen gyakran jelenik meg metaforaként a lóversenyzés. Philip Tyndall Words and Silk – The Real and Imaginary Worlds of Gerald Murnane (1989) című dokumentumfilmje Murnane gyermekkorát, munkásságát, az írói mesterséghez való viszonyát, valamint – kiemelten – a lóversenyzés iránti érdeklődését vizsgálta.
Emellett szenvedélyes dokumentáló és archiváló. Az 1960-as évek óta három, folyamatosan bővülő archívumot vezet, amelyekben kéziratvázlatok, személyes gondolatok és jegyzetek, róla és munkásságáról szóló cikkek, levelezés, valamint saját kitalálású lóversenyek anyagai találhatók. 2022-es állapot szerint a három archívum anyaga hat acél iratszekrény huszonnégy fiókját tölti meg. Az archívum tartalmából már láthattunk ízelítőt, és a hírek szerint az anyag Murnane és testvérei halála után válik majd hozzáférhetővé.
Murnane ötvenes éveiben tanult meg magyarul, miután elolvasta Illyés Gyula Puszták népe című művét. Ismert arról, hogy sosem hagyta el Ausztráliát, saját államát, Victoriát pedig csak elvétve hagyta el. Soha nem ült repülőn, és nem használ televíziót vagy számítógépet sem. Műveit írógépen írja. Pályafutása során többnyire távol tartotta magát az irodalmi élettől: sosem vett részt írókonferenciákon, és csak ritkán tartott felolvasásokat.
Irodalmi hatásai és kedvenc írói közé tartozik Marcel Proust, Emily Brontë, Illyés Gyula, Lesbia Harford, William Carlos Williams, Thomas Hardy és John Clare – akik közül néhányat műveiben is említ.
Munkássága Első két könyve, a Tamarisk Row (1974) és az A Lifetime on Clouds (1976), gyermekkora és serdülőkora félig önéletrajzi ihletésű történetének tűnik. Mindkét mű nagyrészt rendkívül hosszú, ám nyelvtanilag helyes mondatokból épül fel. Az A Lifetime on Clouds kiadója jelentős, a szerző által nem kívánt mértékű húzásokat hajtott végre a szövegen. A könyv csonkítatlan változata, az A Season on Earth először 2019-ben jelent meg.
1982-ben The Plains című kisregényével érte el érett írói stílusát; a mű egy meg nem nevezett filmkészítőről szól, aki Ausztrália „belső vidékeire” utazik, hogy gazdag földbirtokosok támogatásával megfilmesítse a síkságot. A regényt mesének, példázatnak vagy allegóriának is nevezték már. A mű egyszerre metafizikai példázat a látszat és a valóság viszonyáról, valamint a hagyományok és kulturális látókörök parodisztikus vizsgálata. Felmerült az a vélemény, hogy a könyv nyitányában megszólaló elbeszélő olyan szemléletmódot képvisel, amely jellemző Murnane írásművészetére: Húsz évvel ezelőtt, amikor először érkeztem a síkságra, nyitva tartottam a szemem. Olyan jeleket kerestem a tájban, amelyek arra utalhattak, hogy a látszat mögött valamilyen mélyebb, összetett jelentés húzódik meg.Az alföld felé vezető utam korántsem volt olyan viszontagságos, mint ahogyan azt utóbb leírtam. Sőt, azt sem állíthatom, hogy egy bizonyos pillanatban tudatosult volna bennem: elhagytam Ausztráliát. Ám tisztán emlékszem egy napsorozatra, amikor a körülöttem elterülő sík vidék egyre inkább olyan helynek tűnt, amelyet csakis én tudtam értelmezni.
A The Plains című művet a Landscape With Landscape (1985), az Inland (1988), a Velvet Waters (1990) és az Emerald Blue (1995) követte. 2005-ben jelent meg Invisible Yet Enduring Lilacs című esszékötete. E művek mindegyike az emlékezet, a kép és a táj közötti viszonyt vizsgálja – gyakran a fikció és a nem-fikció kapcsolatát is érintve –, miközben az autofikció és a metafikció elemeit alkalmazza.
2009-ben jelent meg Murnane több mint egy évtizede írt első szépirodalmi műve, a Barley Patch, amelyet 2012-ben az A History of Books, majd 2014-ben az A Million Windows követett. A Music & Literature számára írt kritikájában Will Heyward felveti, hogy ez a három utóbbi mű egyetlen, összefüggő projektként is értelmezhető; olyan fikciós formát képviselnek, amelyet a cselekményt és a karakterábrázolást kerülő, töredékes stílus jellemez, s amelyben a narrációt asszociációk, valamint képek fúgaszerű ismétlődése és variálása vezérli.
2015-ben jelent meg Something for the Pain: A Memoir of the Turf című emlékirata, amely a lóversenyzés iránti szenvedélyére és annak életében betöltött szerepére összpontosít. 2017-ben adták ki Border Districts című önéletrajzi regényét; a mű elnyerte a Miniszterelnöki Irodalmi Díjat (Prime Minister's Literary Award), a következő évben pedig felkerült a Miles Franklin-díj rövidlistájára is. 2018 júniusában Murnane megjelentetett egy Words in Order című, prózai szövegeket tartalmazó hanganyagot (spoken word albumot). A kiadvány központi eleme egy Murnane által írt, 1600 szóból álló palindrom, amelyet a szerző minimalista zenei kíséret mellett ad elő. Emellett Thomas Hardy, Kosztolányi Dezső, a DEVO és a Killdozer műveiből is előad részleteket. Szintén 2018-ban jelent meg Murnane összegyűjtött novelláinak kötete.
2019-ben látott napvilágot Murnane első és egyetlen verseskötete, a Green Shadows and Other Poems. A COVID–19-világjárvány idején írta meg a Last Letter to a Reader (2021) című könyvet, amelyben időrendi sorrendben összegzi gondolatait valamennyi művéről. Kijelentette, hogy ez lesz az utolsó könyve, bár egy 2026-os interjú szerint továbbra is ír saját archívuma számára.
Fogadtatás Murnane-t ma Ausztrália egyik legjelentősebb kortárs írójaként tartják számon; a The New Yorker szerint „az ausztrál irodalom óriása”. Munkásságát olyan irodalmi Nobel-díjasok méltatják, mint J. M. Coetzee és Jon Fosse (aki norvégra fordította Murnane The Plains című művét), valamint Joshua Cohen, Teju Cole, Merve Emre és Ben Lerner.
Murnane sokáig még az ausztrál irodalmi életen belül is kívülállónak számított, írásai pedig „gyakran megosztották a helyi kritikusokat”. Művei – amelyek kerülik a hagyományos cselekményvezetést és karakterábrázolást, és jórészt mentesek a politikai felhangoktól – nem fogytak jól, és egészen az 1999-ben elnyert Patrick White-díjig nem részesültek jelentős elismerésben. A 2000-es években – részben egy 2001-es tudományos konferenciának, valamint az Egyesült Államokban és Svédországban megjelent kiadásoknak köszönhetően – megnőtt az érdeklődés munkássága iránt. 2006-ban jelölték az irodalmi Nobel-díjra, és ezt követően is gyakran felmerült a neve a jelöltek között. A 2010-es évek vége óta a fogadóirodák gyakran a díj várományosai közé sorolják.
A 2010-es és 2020-as években műveinek nemzetközi kiadása, a Goroke-i golfklubban 2017-ben tartott második tudományos konferencia, valamint a nemzetközi online közösségekben való fogadtatása nyomán tovább nőtt az író ismertsége. Különösen jelentős volt a The New York Times 2018-ban megjelent, terjedelmes portrécikke, amelyben Mark Binelli Murnane-t „a legnagyobb élő, angol nyelvű írónak nevezte, akiről a legtöbben még sosem hallottak”.